Impozáns könyvet, egyben városi kultúrtörténeti jelentőséggel bíró kiadványt mutatnak be szerdán a Kortárs Művészeti Intézetben. Az Úton címet viselő, Gáspár Aladár festőművész alkotásait és verseit tartalmazó könyv Dunaújváros és Székesfehérvár önkormányzatának támogatásával jelent meg.
Az elmúlt évtizedekből összeállított válogatás 1971-től építkezik Gáspár Aladár lírájával és képeivel, egyfajta összegzését adva a maga mögött tudható útnak. Ám mint mondta, ennek koránt sincs vége, hiszen a képalkotás szinte minden pillanatban zajlik benne, arról nem is beszélve, hogy jelenleg egy prózaköteten is munkálkodik:
-Ez egy sorskönyv, ötven év. Az első időszak nincsen benne, de amikor önmagára ébredt az ember a hetvenes években, onnantól datálható egy pálya. Életút. Érdekes ügy volt ez, pályakezdőként egyfajta kényszerpályás, mert muszáj volt kenyeret keresni. Perkátán kezdtem, s a politikának is meg kellett felelni, mindenfajta politikai elkötelezettség nélkül, mert egy pedagógustól is voltak elvárások. Nagyjából mégis öntudatlanul, mert vittek az évek, az események.
Utazni szerető embernek ismerik.
Mondják, ahhoz nem kell elutazni, hogy valahol legyen az ember. Én világ életemben szerettem utazni, mert a megszokott környezetből kiszakadva élmények érnek, érzések keletkeznek bennem. Az alkotótáborok megint érdekes dolgok, hiszen az a miliő, az az atmoszféra, ami az ott lévőket éri, körülveszi, a munkakedvükre is és az alkotói gondolataikra is hatással van. Az alkotó ember alapvetően magányos, nagy barátságok nem születtek.
Évtizedekre visszatekintve, képein egy idő után kilép a síkból a térbe…
A nyolcvanas évek végén történt ez. Addig síkban lévő, illuzórikus képeket festettem különböző felfogásban, mint expresszionista, szürrealista, egy időben romantikusakat is. Aztán rájöttem, hogy irodalmiaskodóak, teátrálisak, a képzőművészetnek meg nem feltétlenül ez a dolga. Volt egy alkalom, hogy szobrászoknak képet, festőknek szobrot kellett alkotni a KMI-ben. Én egy fehér, antik szobrot készítettem, s mivel fehérre volt festve, a fény volt fontos számomra, mint kifejezőeszköz. Aztán az oszlop négy oldalára kiterítve kép is lehet ebből, mindenféle képtöredékekkel. Így jött létre a síktér-plasztika. Ezek már konkrétak, nem illuzórikusak, és szembe lehetett állítani egymással.
