A férfi meglelte a keresett újságcikket. Leült, beleolvasott. „Szép eredményt értek el diákjaim a tanulmányi versenyeken matematikából. Újfalussy Miklós 1973-ban országos második, Fülöp István 1976-ban országos harmadik lett. Az én érdemem csak annyi, hogy békén hagytam őket.
...És az iskolai felmérő dolgozatok megírásán kívül semmi mást nem követeltem tőlük. Az osztály előtt is többször elismertem, hogy többet tudnak nálam és sokkal matematikusabban gondolkodnak, mint én.”
Igen, ez jellemezte őt – gondolta a férfi. Egykori tanára nemcsak tudásból adott példát nekik: szerénységből, önértékelésből is. Eltöprengett, ugyan hányan ismernék el – ráadásul az osztály előtt –, hogy egyik-másik tanítványuk jobb készségű? Ők, akik tanúi voltak ennek, ettől még jobban tisztelték matek szakos osztályfőnöküket. Oktató volt – de annál sokkal több. Életminta-adó. Nevelő. Lelki gondozó. Noha a szigorú hierarchiában igencsak fölöttük volt, szinte barátnak érezhették. Becenevet is így adtak neki: Faternak hívták, tehették ezt szemtől szembe is. És egy kicsit mindenki faterja volt…
Eszébe jutott a „Könyv”. Leemelte a polcról. Öregdiák korukban állították össze tanárukról. Ebben írta egyikük: „Nem volt egy magával ragadó személyiség: nem énekelt, nem zenélt, nem táncolt, nem dohányzott, nem ivott, nem hordott farmert, nem nyomott modern hangzatos szövegeket. Egyszerűen csak remek tanár, gondos nevelő és kemény férfi volt.” Továbblapozott. Az írások emlékeket idéztek; arról, hogy mindig volt rájuk ideje. Hogy soha egyetlen óra nem maradt el a négy év alatt. Hogy soha nem hagyott kétséget bennünk, nem hagyott semmit igazságtalanul: ha valaki méltánytalannak érezte a döntését, akár egy osztályzatát, akkor kész volt azt megvitatni. Semmiből nem csinált hiúsági kérdést.
Sok-sok kiváló tanár oktatott a bencés gimnáziumban. A nagy tudású irodalmár, aki az ógörögtől az olaszig, a latintól a franciáig, a spanyoltól a németig sok nyelvből perfekt volt. A legendás néprajzkutató, a csángóföld-járó zenetanár. A sokoldalú, lenyűgözően művelt prefektus. A fényes intellektusú angoltanár. A zeneakadémiát végzett zongoraművész, Kodály Zoltán barátja, mellesleg orosztanár – ő amúgy a legszigorúbb volt. Róla szól az egyik könyvbéli történet: „Az oroszórán egy farmerszerelésben jelentem meg. Ezt látván, tanárunk a következőket címezte nekem: Fiam, neked jogod van ilyen tehenészgatyában bejönni az órámra, nekem viszont jogom van téged kizavarni – majd az osztály felé fordult, és közölte: ebből a trógerból egyszer tán még miniszter lesz…” Szigor ide vagy oda, tudása és egyenessége okán az orosztanárt is szeretet és tisztelet övezte.
Ezeken a régi dolgokon töprengett a férfi. Emlékeit egy fénykép hívta elő, a tanártüntetés fotója. Az egyik résztvevő tábláján ez a mondat állt: „Kifelé a papokkal az iskolákból!” Nem volt ott, nem kérdezhette meg, hogy tessék mondani, az egyházi iskolákból is? Azok mai utódait is, akik 996-ban, vagyis éppen 1020 éve Szent Márton hegyén megnyitották az első iskolát? Azokat a paptanárokat, akiknek szerzetesrendje egy évezreden át tanította a gyerekeket tudásra, magyarságra, emberségre…?
