Ahol sosem bújik elő a mackó

Az Európában elterjedt népi hiedelem szerint ma, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a téli álmot alvó medve kibújik barlangjából, megnézi, látja-e az árnyékát. Ha verőfény fogadja, ez hosszú telet, még negyvennapi zord időt jósol. A „nagy mesemondó”, Jókai Mór Az új földesúr című regényében ír az időjós medvéről. „Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak (…), ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; mert ez még csak a tél kacérkodása.” A meteorológusok persze nem adnak a babonára. Tán nem ismerik Jókai intelmét: „A medvének mindig igaza van!”

Ez a nap ősi egyházi ünnep: Jézus édesanyja, Mária az ősi törvényeknek engedelmeskedve ekkor mutatta be a jeruzsálemi templomban újszülött fiát. A gyertyaszentelés szintúgy tradicionális szertartás. A másoknak szolgáló, s eközben önmagát fölemésztő gyertya krisztusi jelkép, az önzetlen áldozatra utal. A paraszti társadalom különösképp tiszteletben tartotta a szentelt gyertyát, az ünnepi asztalról nem hiányozhatott. Gyertyát égettek a beteg gyógyulásáért éppúgy, mint az újszülött oltalmazásáért, a gonoszjárás elleni védelemért.

A szólás úgy tarja: „Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a Nap süssön”. A februárt a régiek jégbontó havának nevezték – hát most jég se sok van. A mai napi időjóslás egyébként nem csupán kontinensükön volt szokásban, de volt, ahol a medve szerepét más állat, Észak-Amerikában például a mormota vette át. Az erősen medvehiányos európai vidékeken a népi megfigyelés a borz járására koncentrál – így már nekünk is csak azt kéne tudnunk, mit csináltak ma az Újváros környéki borzok. Föltéve persze, hogy nem zavarta meg őket a szeszélyes idő – mert volt, hogy a nap kicsit sütött, aztán az ég egészen beborult…