Az asztalitenisz városunk történelmi sportágai közé tartozik, mostanában mégis keveset hallunk róla. Erre hívta fel figyelmünket Klein Sándor, aki közel a 70. életévéhez ma is aktívan játszik, s kilenc éve vesz részt a veteránok hazai és nemzetközi versenyein.
A Móricz iskola tornatermében felállított ping pong asztalok mellett játszó fiatalok körében gyakran feltűnik egy, a 70. életévét taposó sportos, fiatalos férfi, Klein Sándor, aki a mai napig szeretettel áll ki egy-egy labdamenet, vagy edzés erejéig a gyermekekkel. Ők talán nem is tudják pontosan, ki ő, pedig érdemes meghallgatni mindazt, amit szeretett sportága érdekében tett, és elért.
- Budapesten, édesapám szabó asztalán, egy nokedli szaggatóval kezemben kezdődött minden, majd Dunaújvárosba költözésünk után, közel hatvan évvel ezelőtt, Greksa Lajos invitálásra - amikor Semsei Sándor volt az edző – fogtam először kezembe az ütőt. Azonnal megszerettem a játékot, így azóta is a sportág mellett maradtam. 12-13 éves koromban már egészen jól ment a játék. Ekkor olyan nagyszerű sportemberek játszottak mellettem, mint Török József, vagy Várkonyi László, akik az NB I-ben szerepeltek. Belőlem ilyen szintű asztaliteniszező sosem vált, bár nagyon szeretek versenyeken részt venni. Játszottam NB II-es és alacsonyabb osztályú bajnokságokban, de a korom miatt már csak a veterán versenyeken veszek részt. Ettől függetlenül szívesen állok ki a fiatalabbak ellen, akik védekező stílusomat nem szeretik igazán, mivel minden labdát megpróbálok visszanyesni. Jelenleg Apostagon vagyok tagja a csapatnak.
- Milyen nagyobb versenyeken szerepelt?
- Fantasztikus dolog, hogy a már nem fiatal asztaliteniszezők számára is rendeznek úgynevezett veterán versenyeket mind hazai, mind nemzetközi szinten. Ezeken 9 éve veszek részt. Olyan életre szóló élményekkel gazdagodtam ez időben, amely sportolásom kiteljesedése volt, hiszen olimpiai és világbajnokkal is sikerült megmérkőznöm. Többek között játszhattam Jan-Ove Waldnerrel, igaz versenyen kívül, amely fantasztikus érzés volt. Eljuthattam Európa Bajnokságra Csehországba, Németországba és Finnországba, majd Izraelbe, a Zsidó Olimpiára, ahol Magyarországot képviseltem. A versenyeken való részvételt nyugdíjasként saját magamnak kellett megfinanszíroznom úgy, hogy ez időszakban csupán egyetlen támogatóm az a Grabarics Gábor volt, akinek nem lehetek eléggé hálás. Ezeket a terheket egymagam a jövőben nem tudom felvállalni, így valószínűleg nem jutok el több megmérettetésre.
- Minek köszönhető az a hatalmas energia, amely önből árad?
- Még ma is előfordul, hogy ha egy nálam sokkal fiatalabb játékost legyőzök, nem hiszik el, hogy közel 70 éves vagyok. Imádom a gyermekeket, a fiatalokat. Az edzéseken szívesen játszom velük, megpróbálok mindent megmutatni abból, amit az életem során megtanultam. Az utóbbi négy évben életem nagyon fontos részévé vált egy kislány, a 10 éves Panka, aki nevelőszülőknél él, de szinte sajátomnak tekintem. Van négy felnőtt gyermekem, akik közül Tamás fiam ping pongozott csupán, de Pankával sikerült annyira megszerettetnem sportágunkat, hogy ez már az ő életének is részévé vált. Rendkívül jó érzéke és esze van a játékhoz. Bízom abban, hogy sokáig tudom majd segíteni őt abban, hogy élete ettől is boldogabb legyen.
- Mik a további tervei?
- A korosztályos hazai ranglistán az ötödik helyen állok, ahol többek között olyan játékosok szerepelnek, mint Bátorfi István, aki Bátorfi Csilla édesapja. Nagyszerű ilyen ellenfelek ellen asztal mellé lépni, így a hazai szervezésű veterán tornákon szeretnék még részt venni, amelyekből évente tíz van.
