Azon a napon az üzemi konyha előkészítőjében három lány meg a nagydarab hentes szorgoskodott, Panni néni a hatalmas kondérnál ügyködött, segédei a sütők száját nyitogatva igazgatták a húst. Igyekeztek, mert hírét vették: egy ülésen elhangzott, hogy „nem megfelelő személyek” dolgoznak a konyhán...
...vigyázni kell, nehogy szabotázs történjék. A főszakács sorra járta az állásokat. Különös gonddal ellenőrzött, nehogy valaki akár egyetlen hibát is leljen. Fűszerezett és kóstolt, majd ismét és ismét, amíg elégedett nem lett a végeredménnyel. Feszült volt, persze, hisz ő is tudott a nacsalnyikok ellenségkereső buzgalmáról, de azt nem sejtette, hogy máris viharfelhők gyülekeznek a feje felett.
A bérelszámoló irodában Vasné aznap kedvetlenül tologatta a papírokat. Alig tudta elkezdeni a munkát, mindegyre a kolléganők tekintetét kereste, de azok csak a kis tekerős számológépeik fölé görnyedtek, szótlanul osztottak-szoroztak. A pletyka gyorsan terjedt, mindenki hallott arról, hogy a főnökség értekezletén az országos ügyek – „a Rajk- és a Szőnyi-banda aljas tettei” – mellett az üzemet is érintő dolgokról esett szó. Elhangzott: fel kell tárni, hogy kik „a bérszámoláshoz beépült ellenséges érzületű személyek”. Ha ellenséget keresnek köztük – gondolta Vassné –, ki másra gondolhattak, ha nem rá, a kulák lányára. Messzire jött alföldi szülőhelyétől, úgy gondolta, a távolság, meg a férjezett neve védelmet jelent, de mindig félt, hiszen ki tudja, mit ki nem derítenek az emberről. Éjszakánként támadták meg az emlékei: újra átélte a rádióban közvetített megalázó, kíméletlen tárgyalást, és szinte hallani vélte a csabai tanácselnöknő, Sz.-né szavait, aki a tanúk szerint telefonon ezt üzente főnökeinek a pesti pártközpontba: „Elvtársak, máma kulákot akasztunk.”
A gyártáselőkészítőben Simon, a fiatal technikus aznap, a tízórai-időben fehér papírt tett maga elé, írni kezdett: „Tisztelt Szerkesztőség!” Előző este határozta el, hogy olvasói levelet fogalmaz. Az ötletet Rózsi, a kőműves brigádvezető adta, aki újságcikkben tett lelkes hűségnyilatkozatot, s ezzel kezdte: „Sztálin elvtárs adott értelmet életünknek”. Simontól ugyan távolt állt ez a stílus, de úgy vélte, ez lehet a mentőöv. A napokban egy munkát elrontott, és amikor a gyűlésen a párttitkár szabotőrökről meg éberségről beszélt, megrettent: a célzás netán neki szólt? Elhatározta, hogy előre menekül. Mindent beleölt abba a cikkbe. Még a tisztességét is…
A csapda, ami a három ember előtt volt, hamarosan bezárult. Az étkezdében egy nap kisebb ételmérgezést kaptak a munkások. A főszakácsot azonnal letartóztatták. Újságcikk jelent meg a „gyilkos tervről”, amiből persze egy szó se volt igaz. Kész volt a vád: szabotázs. A másik szereplő, az irodista asszony kilépett, mielőtt leleplezték volna, mint „ellenséget”. A harmadik, a fiatal technikus megúszta. Hűségcikke segített. Csak az önbecsülése csorbult ki örökre.
Három ember – egy rendszer áldozatai. Igaz, őket nem gyilkolták meg, mint sokakat. Nekik „csak” az életüket tették tönkre. S nem érhették meg azt sem, hogy rájuk is emlékezzék az utókor február 25-én, a Kommunizmus Áldozatai Emléknapján.
