Méltóságos napok a mostaniak. Alkalmat kínálnak az elmélyülésre. A töprengésre. A számvetésre… legalábbis annak, aki a rohanás-bevásárlás mellett az ünnep lényegét közel engedi magához. Csütörtök óta a templomok harangszava se töri meg a csöndet. Némák. Ma este visszatér a szavuk…
Az utolsó vacsora emléknapján, nagycsütörtökön, Krisztus szenvedéseinek kezdetén a katolikus templomokban a szertartás a liturgia szokásos menete szerint zajlik. A mise egy pontján, az ősi himnusz kezdetén zeng az orgona, szólnak a csengők, zúgnak a harangok – aztán elnémulnak. A három nap történései – az elárultatás, az ítélkezés, a kínszenvedés, a keresztre feszíttetés – emlékére némaság fogadja a híveket. Egészen a mai estéig.

Nagyszombat – húsvét vigíliája – a fordulat pillanatát hozza. Az előző két napon a templomokból néma csöndben vonultak ki az emberek. Ezen az estén a bevonulás ugyanolyan csöndes, gyászos. A szertartás a tűz fellobbantásával kezdődik: sok helyen a templom előtti téren hatalmas máglya fogadja a híveket, ez a fénynek a sötétség felett való győzelmét jelképezi. A szertartás egy pillanatában, a kilencrészes igeszakaszban az addigi félhomály megszűnik, kigyúlnak a fények, feldübörög az orgona hangja, a nagycsütörtök óta hallgató harangok megkondulnak, a hang- és fényáradat azt adja hírül, hogy a sírbarlang immár üres, Krisztus feltámadt!
Ahogy Jézus halála pillanatában a jeruzsálemi templom kárpitja meghasadt, a falak leroskadtak, akként megdicsőülése idején is történt valami. De nem a leomlott kő épült újjá – hanem annál is erősebb tartó- és kötőanyag: a reménység. Ez a mai este üzenete. Addig pedig előttünk a nap, a csönd és az elmélkedés napja. Meg persze a készülődésé: az előkészület az esti családi lakomára, ami szintén a húsvétköszöntés hagyományrendszeréhez tartozik, s amikor a böjtidő után a sonka és a tojás kerül az ünnepi asztalra

