Nagy tisztelet övezte őket. Legendák keringtek róluk. Mindenkinek megvolt a maga története, amikor így vagy úgy, de összehozta a sors velük. A mentősökkel. Kevés hivatás van, amit a néplélek magasabbra helyez a rokonszenvtengelyen.
Mi, vásott utcakölkök annak idején csapatostól vágtattunk a közeli mentőállomáshoz, amikor megszólalt a sziréna, és ha szerencsénk volt, láthattuk, ahogy elporoz az öreg Nysa. Máskor, ha csönd volt az állomáson, ha éppen nem kellett a piros zászlót fölcsapva valahova vágtatniuk, s mi beszemtelenkedtünk, öreg mentős barátaink olykor meséltek. Nem tragikus balesetekről, hanem a mindennapi társaikról, a mentőkocsikról, megtudtuk, hogy az UAZ az igazi „nagy harcos”, amely akkor se hátrál meg, ha tengelyig ér az anyagos sár, csak megy előre, rendíthetetlen robotosként. Ahogy az ember-robotosok is. Mentőápolók, orvosok, sofőrök. Mennek. Mert dolguk van.
Bálik bácsi, mi kell ahhoz, hogy az ember mentős legyen? A kis szomszédfiú kérdezte ezt egyszer a sokat látott mentőtiszttől. Elsőként is oskola – felelte az öreg –, de legfőképp emberség. A kisfiú bizonygatta, ő mindenképp mentős lesz. Hát nem lett az. Lett viszont biológiatanár. És természetfotós. Ahhoz is emberségpróbán át vezet az út… Magam nem álmodoztam mentős hivatásról. Egyszerűen csak tiszteltem azt, amit tesznek. Volt, hogy jó közelről tapasztaltam.
Nyolcéves lehettem, amikor a Kálváriánál elvétettem az amúgy nyílegyenes szánkóutat, s telibe találtam a vadkörtefát. Csak az az emlékkép maradt meg, hogy száguld velem egy autó, veszettül szirénázik, valaki fogja a fejem, és közben a kezem is szorítja. Másnap tudtam meg, Márta volt, a terepgyakorlaton lévő orvosjelölt. Amikor később rá gondoltam, azt hiszem, életem első nagy érzelmi hullámzását éltem át. Már otthon voltam, de még javában az ágyat nyomva, amikor kintről dudaszó hangzott, majd egy villanásra mentősziréna is. Anyám kivágtatott, majd nemsokára vissza, nyomában egy megtermett férfi nagy halinacsizmában, kezében kosár, abból befőttesüveg került elő, meg házi rétes, na és a minden gyerek kedvence, egy celofánba burkolt téli fagyi. A 2-es kocsi legénysége küldi – mondta a mentős. Nagyot nyeltem… Sok év után, már felnőttként, egy különös jelenetnek voltam szemtanúja: kisfiú fekszik az aszfalton, pár méterre horpadt orrú személyautó, a fiúcska fölött két egyenruhás, villámgyorsan teszik a dolgukat, egy harmadik meg – tán ő volt a sofőr – fogja a kissrác kezét, és mit hallok: mesél neki. Istenem!
Emlékeimet egy történet hívta elő. Ismerősöm írta: nemrég egy életmentés helyszínén volt. Idős embert „odaátról” kellett visszahozni. Sikerült! És akkor – ezt a jelenetet sosem fogom elfelejteni, így ismerősöm – a három mentős egy pillanatra körbe állt, megfogták egymás vállát, tán egy röpke hálaadás volt ez, épp csak villanásnyi ideig tartott, aztán be az autóba, és elszáguldottak a megmentett férfival. Amit maguk után hagytak az ott lévőknek, emlékeztetőként, az a Bálik bácsi szava lehetett: emberség…
