A nők arra valók, hogy szeressük, nem pedig arra, hogy megértsük őket. A XIX. századi írózseni, Oscar Wilde „füveskönyvének” megszívlelendő tézise ez.
Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy szerzője a nőket egy kicsit bizony távolabbról szerette, mint férfitársait, s ezért börtönbe is került – élete ellentmondásai amúgy is rejtenek sok más megfejtenivalót. Azt például, hogy született írként csak francia és angol nyelvű műveket hagyott hátra, hogy egész életében a kimondhatatlan határait feszegette, hogy különc karaktere miatt állandóan dicsőség és nevetségesség közt hánykolódott. Mindezek nem vehetik el gondolata igazságát: fontosabb – és könnyebb – a nőket szeretni, mint titokzatosságukat megfejteni.
Wilde kortársa, az ír gyökerekkel is rendelkező Clemens család sarja, a Mark Twain néven híressé lett amerikai író szintúgy fontos gondolatot fogalmaz meg a nőkről. Az Ádám és Éva naplója című ironikus műve kegyetlen szatíraként indul. A Paradicsomban Ádám bizalmatlanul, ellenségesen fogadja az Úr által társaként teremtett Évát. Az asszony minden szokásában és tettében gyanús dolgot lát, nem érti, mire kell neki a „mihaszna” jövevény. Aztán ahogy telik az idő, szép lassan rájön, hogy Éva nélkül boldogtalan és elveszett ember lenne. Twain úgy ábrázolja az Örök Nőt, mint kezdeményező, rendíthetetlen erőhordozó, életfenntartó, szerető társat.
Ádám a napló első részét így zárja: „Most már bizonyos hálával gondolok arra az almába harapásra, amely bennünket összehozott, és megtanított rá, hogyan kell az ő jó szívét és kedves egyéniségét megérteni.” Élete alkonyán pedig, amikor magára marad, ezt írja asszonya, szerelme sírkövére, csupa nagybetűkkel: „AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A PARADICSOM!”
A nőknek szentelt nap hozzon nekik jó szót és virágot. Isten éltesse a lányokat, asszonyokat!

