Ak-ci-ó! – mondja Balla úr, megnyomva minden szótagot – én meg nézek rá bután. Ő a vastag ujjaival a mellem böködve jó nagy hangerővel megismétli, föl is kapják fejüket a kofák. Hogy nekem épp most, és épp a piacon kell összefutnom a sokszavú bádogosmesterrel!
Bő szókészletének szapora virágaival szokott föltartani, ha nem sietek, nem bánom, de most iparkodnék. Minden találkozásunk emlékezetes. Rendre meglep valamivel. Noha tudnék alkalmasabb időt a Balla úr akciózásához, de beletörődöm. Tudakolom, hogy miféle dolgot eszelt ki már megint. A válasz igencsak meghökkent. – Köszönni fogok – mondja.
Hát ez hihetetlen! Micsoda találmány! Próbálom elrejteni a mosolyt, de nem sikerül, ám nem sértődős fajta. Mondja tovább. – Mindenkinek köszönni fogok! – avat be titka részleteibe. És elmondja, honnét az ötlet. Két nappal előtte, 15-én az ünnepségre tartva elhatározta, hogy minden kokárdás embernek köszönni fog. És így tett. A kísérlet nem várt eredményt hozott, boldog volt, mondja, mert mindenki fogadta a köszönését. Megtalálta a közöst a vadidegenekkel…
Nem akartam elvenni a kedvét a nyolcvan felé ballagó derék mesternek, ilyen idős korában mindenki abban leli meg az örömét, amiben akarja. Arra persze kíváncsi lettem volna, hogy ha kokárdátlanokkal kísérletezik, azok hogy fogadták volna gesztusát, s akkor csalódott volna-e az emberiségben, de magamba fojtottam a gondolatot. Sok sikert kívántam neki az elszánáshoz, hogy elindítja a mindenkinek köszönök akciót. Egy kisvárosban egy csöndes napon akár még sikert is hozhat egy ilyen próba.
A napi rohanás után, este olvasnivalót pótolok: az ünnepi hétvégén félbehagytam egy emlékezést a Nemzeti Színház 1848-as márciusáról. Befejezem.
15-én a Nemzetiben egy francia színmű lett volna soron, de a direktor a nagy nap történéseit látván változást rendelt el. A Bánk bánt tűzette műsorra, rendhagyó módon: „A nézőhely teljes kivilágításával!” Micsoda ötlet! A forradalmi nap estéjén így kell színházi népünnepélyt szervezni… És az lett. Igaz, a Bánk bán épp csak elkezdődött, de nem ért véget. A Pesti Hírlap így tudósított:
A sajtó-szabadság kivívásából és Stancsics kiszabadításából megérkezett nép betódul, minden padok megtelnek, a fulladásig nyomott népnek a páholy-tulajdonosok nyújtanak le kezet s emelik fel magukhoz. Kiáltások hangzanak: „Halljuk a Rákóczi indulót!” Egressy Gábor Petur bán maszkjában kiáll a közönség elé és megkérdi: „Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?” Újabb kiáltások: „Halljuk a Hunyadit, a Marseillaiset, a Rákóczit, a Himnuszt...!” Majd a kiáltások elhallgatnak, a várakozás csendje üli meg a termet. Erkel beinti a „Meghalt a cselszövő”-t, a tömeg Metternichet átkozza. Aztán a Himnusz következik, majd a Rákóczi és a Marseillaise… ki tudja hányszor, szinte a végkimerülésig...”
Kár, hogy ezt délelőtt nem idézhettem Balla úrnak. Ott, a Nemzetiben azon az estén mindenki köszöntött mindenkit. Még tán a merániak szellemi örökösei is, ha ott voltak egyáltalán. Bár kétlem.
