Nagy Antal sorsát a besúgó pecsételte meg

Két hete látott napvilágot a hír: magyar kutatók 420 ezer egykori fogoly honfitársunk adatait lelték fel oroszországi levéltárakban; olyan hadifoglyokéit, akik a második világháború során kerültek szovjet büntetőtáborokba.  Hogy összesen hányan raboskodtak a hírhedt Gulágon, pontosan nem tudni. A Szovjetunió a háború után a több mint hatszázezer magyar hadifoglyot nem bocsátotta haza, hanem jóvátételként kényszermunkára fogta őket, súlyosan megsértve a nemzetközi egyezményeket. A dolognak különös hangsúly ad, hogy mindez a magyar pártvezető, Rákosi jóváhagyásával történt.

 A hivatalos szovjet statisztikákban a valóságosnál sokkal kevesebb hadifogoly szerepelt, ugyanis mintegy 136 ezer szerencsétlent a fagy, a tífusz vagy az éhínség még azelőtt elpusztított, hogy regisztrálták volna őket. Hiányos azok lajstroma is, akiket minden törvényt megszegve hurcoltak el „málenkij robotra”. A becslések szerint 120 ezer nő és férfi került így kényszermunkatáborba. És százezerre tehető azon politikai foglyok száma, akiket magyar földön, de szovjet jogszabályok szerint ítélt az idegen bíróság sokévi deportálásra. Az utóbbiak közé tartozott városunk egyetlen eddig ismert kényszermunkatáborba hurcolt embere, Nagy Antal is. Az ő történetét a lokálpatrióta Szabó Tamás, a Pentelei Hagyományőrző Egyesület elnöke idézi fel.

„Nagy Anti bácsit jól ismertem, de csak halála után tudtam meg, hogy ő volt az egyetlen, akit Penteléről a Gulagra hurcoltak. Több mint tíz évet töltött el a munkatáborban, hazájától, családjától távol. Hosszú távolléte alatt felesége egyedül nevelte a két gyermeket, szerencséjére a Petőfi utcában lakó rokona, Tóth Ferenc és neje házukba fogadta és pártfogolta őket a férj hazaérkezéséig. Anti bácsi lánya, Bús Andrásné Nagy Anna Újtelepen él és a következők szerint emlékezik vissza: »Amikor elvitték apukánkat, öcsém három, én pedig ötéves voltam. Tízévi távolléte alatt semmit nem hallottunk róla, életjelet nem adott magáról. Egyszer csak jött egy levél, az érkezése időpontját megjelölve. Nagy volt az öröm a családunknál. Mint elmesélte, több évig az Északi-sarkon volt fogvatartott. Először szénbányában dolgozott, és egy bányaomlásban súlyos gerinc- és fejsérülést szenvedett. Ezért később mint állatgondozó, tevékenykedett. Hideg volt és nagy szél, a hóviharban egy kifeszített kötélben kapaszkodva tudtak csak közlekedni. Mivel tehetséges és szorgalmas ember volt, hamar megtanulta az orosz nyelvet, és amikor szakács kellett, őt választották. Hamarosan egy kórházba került. Itt az előbbiekhez képest már nagyon jó körülmények voltak. Felcserként műtéteknél segédkezett, később pedig kisebb műtéteket is végzett, például fogat húzott. Kreatív ember volt és nagyon életben akart maradni.  A Gulagról való hazaérkezése után a postánál földkábelek fektetését végezte, majd a téesz sertéstelepén dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Szerette az állatokat, mindig büszkén mutogatta a háztájiban nevelkedő sertéseit. Nem volt hozzá kegyes az akkori hatalom, kárpótlást nem kapott, csak az 1989-es rendszerváltás után lett lényegesen nagyobb a megbecsülése.«

Szabó Tamás elmondja: barátjától, Karczis Barnától megkapta a szintén politikai deportált Rózsás János Gulag lexikon című könyvét, s abban új adatokra bukkant. „Nagy Antal (Dunapentele, 1914. szeptember 30., Nyuli Julianna) földműves visszaemlékezése:  »1944 végén a front hullámzása során a visszavonuló szovjetektől lemaradt egy orosz katonanő, és a mi kertünkbe bújt el a visszajött németek elől. Erről nem tudtunk, mert nappal nem mert előjönni. A tízedik napon jött elő, mert már nagyon ki volt éhezve és fázott. Mi befogadtuk, bevittük a melegre és adtunk neki enni. Lakott a faluban egy cipész, aki nyilas volt. Amikor megtudta, hogy orosz nőt rejtegetünk, megfenyegetett: ha nem adjuk át a németeknek, akkor kivégzik az egész családunkat! Erre átkísértük az orosz nőt a német parancsnokságra. … Amikor a szovjetek ismét elfoglalták a falut, valaki feljelentett. …  Engem ezért a szovjet katonai elhárítás 1945. február 2-án letartóztatott. Az egész családunkat egy hónapon keresztül vallatták ebben az ügyben.”

A Szovjet Hadsereg katonai ügyészsége Dunapentelén 1945. március 19-én Nagy Antalt 20 évi, javító-nevelő munkatáborban eltöltendő szabadságvesztésre ítélte. Vorkuta szénbányáiban dolgoztatták, ahol súlyos gerincsérülést szenvedett. 1955. november 25-én térhetett haza Magyarországra. Tisztelettel emlékezünk Nagy Anti bácsira – zárja gondolatait a pentelei lokálpatrióta, Szabó Tamás.

Fotó: Szabó Tamás, MTI