Édesanyák könnye

Anyák napja előestéje volt. A virágárus jócskán ráhúzott a műszakjára, a Széchenyi utcai boltjának ajtaja még tárva-nyitva volt, amikor bátyámmal arra baktattunk. Így jött az ötlet: vegyük meg Mamának a csokrot még ma – javasoltam. – Na ne! – csattant fel ő. – Majd reggel veszünk, a frissen vágottból! Ez a legkevesebb – tette hozzá nagyfiúsan. És így lett.

Az okos nagytestvéremnek akkor is igaza volt. Mindig friss virággal leptük meg aztán édesanyánkat. És mindig így hívtuk: Mama. Soha másra nem állt a szánk, attól fogva, hogy kicsiként először mondtuk ki ezt a négy hangzót. A neki járó örök megszólítás így lett egy teljes élet szimbolikus kerete.

Sosem tudtam anyák napján kerek köszöntőt fogalmazni, de tán nem is kellett. Eléggé beszédes volt a szó helyett virág. Meg a gyermeki ölelés. Könnyet kapott az ember cserébe. Hát persze, ez az anyák reakciója bánatban, örömben egyaránt. Már a világra jövetelünk képlete is – József Attila töredéksora szerint – az anyák számára éppen ez: „… önnön fájdalmad boldogsága”.

A különös tantörténeteiről ismert olasz író-szerzetes, a szaléziánus Bruno Ferrero foglalja mesébe, hogy Isten miként teremtette meg az édesanyát. Sokáig bajlódik vele, egy angyal meg is rója: ezzel vesztegettél el egy egész hetet? Az Úr szabadkozik, hiszen nem könnyű feladat megteremteni az anyát úgy, hogy kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen, hogy mindennel időre végezzen; no és három pár szeme, hogy a tekintete mindig rajta legyen a szerettein. És mindig magától meggyógyuljon. És mindent elviseljen… Az angyal ekkor a magteremtett Édesanya szemében megpillant valami fölöslegeset. Nem fölösleges az – mondja az Úr –, az a könnycsepp, ami kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget; de – teszi hozzá – „megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!”