Volt valami egészen abszurd annak a pillanatnak az érkezésében… a felismerésben, amikor az ember ráébredt: mostantól már semmiről se maga dönt. A sürgősségi osztályon jött el a megvilágosodás ideje. Addig minden kiszámíthatóan zajlott.
Fájdalom. Rosszullét. Krízisérzet. Hétvége. Nem szerencsés egy ilyen négyes együttállás. Az egyetlen esély a dolgok jobbá alakulására: irány az ügyelet. Jelen esetben az év minden napján és minden órájában megállás nélkül működő SBO. A sürgősségi osztály.
Felvételi pult. Az első kérdéssor. Adatfelvétel. Panaszleírás. Teljesítve. Pihenj.
A második stáció. Világos várócsarnok. Ez lehet a központi mag, az elosztó. Innét futnak a négy égtáj felé ágazó folyosók, más-más színnel jelölve a különböző zónák, az ismertető szerint azokban vizsgálók, fektetők, megfigyelők, műtő – akár a kórházfilmekben. Vagy mégse… az embernek erről akkor, mindennek a kezdetén csak sejtése lehet, de még nincs igazán tapasztalata.
Azért valamiről már a vizsgálat kezdetén képet kap: itt most mindennek a végére járnak. Hiába, hogy néhány napos csupán az ekg is, a teljes laboreredmény is, a szakmai protokoll szerint végig kell csinálni mindent. Újabb stáció: ultrahang. Közel van, az odaút még lábon, de már kísérettel. Elkészül az eredmény. És eljön a pillanat, amikor ráébred az ember: nem a maga ura. Amikor tudatja vele a fiatal, szép arcú, műtősruhát viselő nő, hogy már le sem szállhat le a vizsgálóasztalról. Ettől fogva mindenhová mások viszik. Jön a beteghordó, gurítja az embert a ct-labor felé. Vizsgálat. Néhány perc, és megvan az eredmény. Megerősíti a korábbit. A gyanúból bizonyosság lesz. Újabb start a guruló ággyal. Ez az ágy és az ember már együvé tartoznak, leszállni nem lehet.
Bezsilipelés. Kódra nyílik az ajtó. A piros zóna. Nem jó jel – gondolja az ember. Tényleg nem. De hát nincs is olyan nagy baj – gondolja –, nem rosszabb a helyzet, mint amikor megérkezett. Nem. Csak hát az a két későbbi vizsgálat…
Nyugalomban. Tappancsok a mellkasra, jelfogók karra, mutatóujjra, a gépek zümmögnek, olykor valaki adatot vesz le a monitorról, kezelőlapra írja. Három ágy, köztük függöny. Balról női hang, jobbról csönd. Egyszer csak nyüzsgés támad, begurul egy vizsgálóasztal, rajta idős asszony, sietős fehérruhások a jobb függöny mögé viszik, ott rögzítik, és megéled minden, egy pillanatra vagy tíz ember terem elő szinte a semmiből, kézfertőtlenítés, orvosi kesztyűk fel, különös szerkezeteket készítenek elő, a vezető orvos a beteg mellett, egy pillanatra kilép a függöny mögül, hatalmas csomóban vérrel áztatott fehér textilt fog, egy edénybe dobja, vissza a beteghez. Megindul a küzdelem egy ember életéért. Intubálás – ezt hallani, meg folyamatos jelentést a pillanatnyi állapotról, a fehér függöny mögött félórás drámai küzdelem zajlik, és az ember úgy érzi, ez félelmetes, de mégis: hálás lehet, mert tanult valamit – vészhelyzetről, csapatmunkáról, helytállásról, emberségről, aminek hangjai a hófehér függönyön átjöttek…
Az idős hölgyet megmentették.
