Zsófi elment vadászni. Fegyvere, mint mindig, a fényképezőgép volt. Barangolt. Egy iszaptengerben meglátott valamit. A fotónak a Magányosság címet adta. Az egyedüllét allegóriája…
Még ha egy szívós lápi növény bújt volna itt elő! De nem, épp egy törékeny kis pipacs. Az, amelynek ott volna a helye a „szárazon”, az érintetlen gyepen vagy a szántók peremén, ahol társai, a búzavirág, a tyúkhúr, a madársóska meg a lúdfű is lelhető. És hogyhogy egymagában áll? A szél fútta az egy szem magot ide? A pipacsot nem lehet magányos harcosnak nevezni. A tömegben érzi jól magát, ahogy a vadvirágok más egyedei is. A sokaság ad nekik bátorságot az igencsak rövid életükhöz.
Egynyáriak. Élni akarásukat példázza jó néhány kutatási eredmény. A lúdfűvel zajló kísérletek mutatták, hogy az agresszív lelegeltetés után a növény hihetetlen gyorsasággal képes regenerálódni, és sokkal több magot termel, mint az érintetlen társai. Példátlan szívóssága másik jele, hogy bár a trópusokon nem őshonos, de ott is megél – sőt, a szakértők szerint a jövőben sivatagok megtermékenyítésére is alkalmas lehet.
Ezek a nem sokra tartott gyomnövények igazi küzdők. Számos faj magvai akár hat-hét éven át képesek a földben meglapulni, s annyi idő után megeredni. És a legkülönösebb próba, ami alá gyomnövényt vetettek, egészen meghökkentő eredményt hozott. A magvakat kétféle földbe dugták. A tökéletes tisztaságú, sterilizált virágföldben, amelyben a nemes virágok remekül érzik magukat, a gyomok magvai ki sem keltek; a sokféle ártó mikroorganizmust is tartalmazó közönséges virágföldbe vetett magvak viszont kihajtottak. Megküzdöttek az életükért, és virultak. Nem is kell tehát annyira csodálkozni a kis túlélő pipacson?
Dehogynem!
