Dunaújvárosból a világ elitjébe

A kis Gebei Péter hatéves korában ismerkedett meg a jégkoronggal, majd 12 éves kora óta tagja volt a korosztályos válogatottaknak. Mint azt nemrég kritikusan mondta magáról, „kemény és durva hátvéd voltam”. Szerepelt a „B” és „C” csoportos ifi vb-n, részt vett „C” csoportos junior-világbajnokságon, majd a felnőttekkel a „B” csoportos világbajnokságon szerepelt. Tíz évnyi profi játékos múltat követően fejezte be játékos karrierjét, majd sípot ragadott, a mezét pedig csíkosra cserélte. Közben két fia született, így megpróbált „civil” foglalkozást keresni - volt postás és taxis is -, majd a Vasműben talált munkát. Szíve azonban visszahúzta a jég közelébe. Vonalbíróként tért vissza, amely mellett folyamatosan tanult, így lett vezetőbíró. A legjobban korcsolyázó játékvezető hírében állt és áll a mai napig. Tudatosan, fokozatosan építette fel a karrierét, emellett azonban családja támogatásával soha nem adta fel álmait, vagyis azt, hogy egyszer, magyar játékvezetőként – ami hihetetlen őröltségnek hangzott - „A” csoportos világbajnokságon közreműködhessen.

Eljutott a svájci élvonalba, majd a DEL-be és az EBEL-be is, ahol jelenleg a legelismertebb sípmester, hiszen számos döntőn vezetett már, mindeközben meghallgatta a kritikákat, melyekből folyamatosan tanult. Az álma ez év februárjában valósult meg, amikor levélben értesítették arról, hogy az ő neve is a világbajnokságon közreműködő 16 játékvezető között szerepel. Képzelhetik, mennyit aludt a következő napon. Semmit. Aztán eljött a nagy nap, az első, a Fehéroroszország–Finnország meccs. Mint Péter elmondta, a szíve annyira kalapált a meccs elején, hogy az majdnem kiugrott a mellkasából. Aztán megélte a pillanatot, megnyugodott, és tökéletesen levezette a találkozót. Ezt még hat meccs követte.

- Hadd kezdjem azzal, hogy a legbüszkébb a családomra vagyok, akik nélkül soha nem jutottam volna el eddig, így ezt a családom sikerének tekintem. Míg élek, hálával tartozom nekik. Azzal, hogy most egyedül én állok fel a dobogó tetejére, őket is képviselem, hiszen gondolataimban ott állnak velem feleségem és csillogó szemű, büszke fiaim is. Azt hiszem, ilyen pillanatokra vágyik minden férj és apa. Ez külön motivációt ad számomra, mely megerősíti bennem azt, hogy muszáj és megéri keményen dolgozni, hiszen becsületes munkával is el lehet érni sikereket. Ebben hiszek, és számomra ez az élet nagy tanítása.

- Mivel köszöntetek el egymástól a vb-re indulás előtt?

- Azzal, hogy minél jobb meccseken vezethessek. Fiaim abban bíztak, hogy az oroszoknak, vagy a kanadaiaknak fújhatok, akiktől aláírásokat is hozzak, míg feleségem sok sikert kívánt. Az azonban, hogy elutazom tőlük az természetes, hiszen az EBEL miatt, ahol a téli szezonban közel 70 ezer kilométert vezetek, én évek óta így teszek. Pár napra vagyok csupán itthon, akkor is szinte a fáradság miatt csak testben. Ami azonban más volt, hogy ennyi ideig, vagyis 20 napig még soha nem voltam távol tőlük. A mi kapcsolatunk azonban nagyon erős, melyet az támaszt alá, hogy jövőre leszünk húsz éves házasok. A kapcsolatot interneten tartottuk, hiszen ilyenkor le vagyunk tiltva a telefon használatról.

- Az az út, amelyet eddig bejártál, tudatosan volt felépítve. Ennek láttad-e előnyét a vb-n?

- Érdekes volt, hogy mivel évek óta több sztárjátékost ismertem meg, pár nap alatt sikerült megszoknom a légkört. A nagy csapatok játékosait úgy kell elképzelni, hogy olyan tisztelet, rajongás övezi őket, mint a filmsztárokat. Mi a szállodában kanadai, a finn és az amerikai válogatottal laktunk együtt, akik számára szinte minden nap Oscar Díj szerű ceremóniát tartottak. Rajongók ezreitől rendőrkordon választotta el őket. Ezt volt nehéz megszokni, feldolgozni. Az esték és kondicionáló edzések során azonban olyan kapcsolatot sikerült velük kialakítani, amely segítette munkánkat. Azt is mondhatnám, többükkel haveri, edzőpartneri viszony alakult ki. A vége felé cimboraként, és nem NHL sztárokként tekintettünk rájuk. Ők viszont felénk minden tiszteletet megadtak.

- Milyen volt egy kis nemzetet, Magyarországot képviselned, hiszen évekkel ezelőtt erre még gondolni sem mertünk?

- Két, három napig nem volt fontos a csapatok számára, ki honnan érkezett, majd nagyon pozitív élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Ezt az is segítette, hogy a csapatvezetők, játékosok egy velem készült, a nemzetközi szövetség honlapján közzétett interjúból megtudták, hogy milyen játékos múlttal rendelkezem. Ehhez az is hozzá tartozik, hogy egy olyan világból kerültem a vb-re, amelyben csupán hetven játékvezető ténykedik, így egy kicsit mesebeli hősként tekintettek rám. Attól a pillanattól fogva tiszteltek elfogadtak. Ezt az támasztja alá, amit a kanadaiak csapatvezetője egy beszélgetés során elmondott, vagyis véleménye szerint a legjobb tizenhat játékvezető dolgozott a világbajnokságon. Mindezt úgy, hogy büszkén felvállaltam magyarságomat. Azt azonban meg kell említenem, hogy a nemzetközi elismerést csapatunk és a nagyszerű közönségünk is kivívta, ezzel mindenki el kezdett ismerkedni országunkkal.

- Melyik volt a legnehezebb pillanatod?

- A Svédország – Norvégia mérkőzés, ahol az utolsó percben kellett arról döntenem, hogy a norvégok szabályos góllal egyenlítettek-e. Hosszas videózás után abban a pillanatban úgy döntöttem, hogy nem adom meg a találatot. Bár hezitáltam ezen. Az azonban megerősítette a döntést, amelyet a meccs utáni fotó és videó elemzések bizonyítottak alá, hogy mindezt jól tettem. Ha ez volt a legnehezebb, akkor a legszebb pillanatom is egyben, hiszen ezt követően kaptam meg életem nagy lehetőségét, vagyis a szerződés ajánlatot a KHL-be.

- Mikor, és várhatóan hogyan döntesz erről?

- Először is hatalmas megtiszteltetés, hogy egyáltalán szóba került a nevem. Egy négyszemközti megbeszélés alkalmával tették meg számomra az ajánlatot, amelyre a választ hamarosan meg fogom adni. Mint azt a beszélgetésünk elején elmondtam, számomra a legfontosabb a családom, így ezt a döntést közösen fogjuk meghozni. Nekem még egy évig élő szerződésem van az EBEl-ben, de a KHL tulajdonosai azt ígérték, hogy ez számukra nem gond. Családomnak ezt is mérlegre kell tennie, és azt is, hogy mennyi időm juthat majd rájuk. A mérlegen rajta lesz az is, hogy két, vagy három heti távollét után egy hetet itthon tölthetek velük, és azt is, hogy ezáltal megszűnhet az a sok autózás, és az ezzel járó fokozott izgalom, ami eddig jellemezte az életemet. Hamarosan tehát döntünk, melyet természetesen meg fogok osztani a dunaújvárosiakkal. Ezt azért jelentem így ki, hiszen számomra nagyon jó érzés, hogy újvárosi emberként sokan állítanak meg és gratulálnak az utcán olyanok is, akiket személyesen nem ismerek. Köszönöm mindenkinek! Ez óriási erőt ad a folytatáshoz!