Apa, ne menj el!

Erre nem lehet semmiféle elfogadhatót mondani. Hogyan is magyarázná meg nekik azt, amit feleségével már százszor átrágtak, hogy a pillanat eljött. Az utak szétválnak.

Az volt – gondolta később – a legfájdalmasabb, legszomorúbb négy szó, amit életében hallott. Tudta, bármennyire iparkodik, semmit sem lehet már jóvátenni. Semmi nem pótolja az eltűnt időt. Azt, ami nélkülük telik el. A reggeli ébredés percei… a délutáni hazaérkezés… az esti készülődés… a gyerekek elalvás előtti pillanata… mind fekete lyuk lett a mindennapjaiban. Erőn felül próbált a legtöbbet velük lenni. Olyankor soha nem hagyta ki az esti mesét. A maga kitalált történeteit mondta, vagy egy regény, egy film cselekményét foglalta mesébe. Így volt ez az utazásaikkor is, útközben is mindig mesélt, mint akkor, ott, azon a gyermeknapon, amikor a fogaskerekű kapaszkodott velük föl, a Szabadság-hegyre.

Egy film, a Ryan közlegény megmentése volt soron. Már benne járt a mesélésben, amikor átvillant az agyán, miért kellett épp egy ilyen szép-szomorú történetet elővenni. A Kölyköcskék majd bömbölni fognak – gondolta, de már nem volt visszaút, mondani kellett, így hát mondta is. Elbeszélte a filmbéli James Francis Ryan közlegény megmentésére szervezett akciót, azt, ahogy John Miller parancsnok vezetésével különítmény indult a szinte reménytelen feladattal: a háború káoszában fölkutatni valakit, akiről azt se tudják pontosan, hogy melyik alakulatban harcol, de mindenáron meg kell keresni, ki kellett menteni a harctérről, hogy ne vesszen oda, mint a testvérei, maradjon meg legalább egy hírmondó a Ryan-gyerekek közül.

Tudjuk, a hadi krónikák nem ejtenek egy szót sem Ryan ejtőernyősről, a hadsereglajstromban nyoma sincs, a megmentése csak egy filmsztori, de azt is tudjuk, hogy a mesék a legigazabbak, hát még ha szomorú a befejezésük is… mert fájdalmas a végén szembesülni azzal, hogy a fiatal James Francis megmenekül, de John Miller, a megmentő odavész. A kérdés már csak az: bömböltek-e a gyerekek? Hát nem. Apjuknak az volt igazán szívszorító, hogy nem volt egy árva könnycsepp se; de a tízéves arcukon ott látta a mély döbbenetet, meg azt, hogy szomorú-zavartan a semmibe néznek. Hitte, hogy eljutottak a lényeghez: vannak helyezetek, amikor nem lehet mérlegelni. Remélte, az lesz a legmaradandóbb a kicsik gyerekfejében, amit így nevezünk: vállalás.

És éppen ez volt az apa számára a legszomorúbb párhuzam: ő az egykori vállalását nem tudta teljesíteni. Akkor, ott belényilallt, hogy már csak a gyerekeket kellene megmenteni attól, amit a lelkük nehezítette élet rájuk mér, ahogy leolvasta azt a megrendült arcukról, azon a gyermeknapi délutánon, miközben a fogaskerekű egyre csak kapaszkodott föl, a hegyre.