1950 késő nyarán, amikor a pártállami diktatúra letarolta a szerzetesrendeket, s rekvirálta a kolostorok épületeit és értékeit, a pécsi ferences oltárépítők nagyhírű műhelyét is bezárták.
Minden értékes gép és félkész műremek ebek harmincadjára jutott. A szerzetes mestereket szétzavarták. Állást sehol sem kaptak, volt, aki szőlőmunkásnak állt, s közben örülhetett, hogy nem internálták, mint sok rendtársát. A műhelyfőnök, Ernő testvér kapás gyalogmunkás lett Lajosmizsén. Bárhol nyugaton kapva kaptak volna utána, hiszen aranykezű mester volt, a szakma igazi művésze – idehaza azonban még a hivatásától is eltiltották. De hogyan lett oltárépítő szerzetes?
1928-ban történt: a frissen kinevezett rendtartományi provinciális, páter Oslay Oswald hírét vette, hogy a máriagyűdi közösség szerzetesjelöltként befogadott egy ifjú asztalossegédet, aki a rendházban szépséges fa remekeket készít. Nem véletlenül: a kor híres mesterétől tanulta az asztalosság és a bútorrestaurálás titkait. A provinciális, megismerve a fiatalember kivételesen szép munkáit, már tudta: meglelte azt az embert, akire bízhatja a terveiben szereplő oltárépítő csapat megszervezését. Így lett a laikus testvér, Tóth Ferenc – szerzetes nevén Ernő – a hamarosan nagy hírt szerzett műhely vezetője. Az országban sokfelé templomi műkincseket restauráltak, tönkrement faszobrokat pótoltak, sérült oltárokat hoztak helyre vagy éppen újakat építettek, igazi mestertudással, művészi igénnyel. A kezük alól kivételes értékű munkák kerültek ki – egészen 1950-ig…
A hajdani jeles pécsi faművesek méltó utódot kaptak egy, a városban élő és dolgozó fiú személyében. Ő László Attila. Igaz, nem mindenben követte fráter Ernő és társai útját, hiszen nem lett szerzetes, se oltárépítő – de a szép ősi szakma elhivatott művelője, művészi igényű képviselője. Egy ideje elmondhatja: a világ legjobb bútorasztalosa. A fiatal tehetség a brazíliai Sao Paulóban tavaly rendezett versenyen, a szakmák olimpiáján szerezte meg a világelsőséget.
Türelme alighanem olyan, mint a régi szerzeteseké: két évig készült a versenyre, s a vizsgadarabot, egy remekbe szabott komódot ez idő alatt nem kevesebb, mint nyolc változatban készítette el. A fához való kötődése gyermekkorában, a családi műhelyben alakult ki. Nagyapja és édesapja szerettette meg vele a mesterséget. Náluk apáról fiúra szállt ez a hivatás, természetes volt, hogy ő is, testvére is követi a hagyományt. Attila fafaragó készsége hamar kitűnt, így szülei egy népi iparművész gondjaira bízták. És az igazi tehetségmutató: még épp csak tizenkét éves volt, amikor a Hagyományok Házában zsűri elé került az első alkotása. Azonnal sikert aratott. Ma már vagy két tucat zsűrizett alkotása van: faragott szék, tükrös, diótörő tál, szuszék és más szépségek.
A fiatal bajnok a képesítését a celldömölki Berzsenyi Gimnázium és Szakiskola diákjaként szerezte. A bizonyítványában mi más lett volna, mint jeles. Az oklevélhez az igazi plusz: a hivatásszeretet. A fa tisztelete. A mívesség igénye. Ezt az ősi tudás átörökítésének köszönheti. A tradíciónak, amit a családja megőrzött.
