Pentele: vég és kezdet

Vallomása feltűnést keltett, hisz jelentős életút volt mögötte. Világszerte nagy íróként, korszakos alkotóként tisztelték. Bárhol boldogan befogadták volna, ott különösképp, ahol sok évet töltött mint tudósító – Párizs, Róma, Barcelona, New York –, de másutt is. Mexikót választotta. Ott élt haláláig, ám „lelki” otthona a kis kolumbiai település maradt: Aracataca. Az, ahová életének első kilenc éve kötötte; ahol a szavai szerint minden „említésre méltó” történt vele. Igaz, hosszabb időre soha nem tért oda vissza, de a gyermekként ott hallott varázslatos legendák a szülőfalut tették örök életélménnyé – és regényeinek történeti forrásává.

Az író: Gabriel García Márquez. A legnagyobbak egyike. Egy korszak ifjúságának fantáziatágítója. Olvasom a hírekben, hogy e hét vasárnapján végleg hazájába tér: nyughelye Mexikóváros után most már egy ősi kolumbiai város, Cartagena de Indias kolostorkertje lesz. Annak szomszédságában végezte az egyetemet, s onnét indult el az írói önmagára találás útján.

De hogy is jön ide Pentele? Volt nekem egy öreg barátom. Sukorón ismertem meg, egy ottani ember szőlejét mentette meg a teljes pusztulástól. Jó kezű kertész volt, bölcs öreg, aki mindent tudott a növényről. Kivált a borszőlőről. Abban telt a gyerekkora: ősei kis pentelei földjén szokott bele a mesterségbe. Rég elszakadt Újvárostól, de sokszor mesélt róla, s mondta nemegyszer: ami fontos volt az életében, az neki Pentelét jeleni. Azt a falut, amely elmúlt, hogy más néven kezdjen új életet.

A minap volt hatvanöt éve, hogy ez az új élet elindult. 1951. május 18-án alakult meg a város tanácsa, amely még a Dunapentele nevet viselte, hogy aztán a „korparancs” szerint hamarosan átkereszteljék.

A tanácsalakulás előtt nagy vita zajlott, hogy megmaradjon-e régi nevén az önálló nagyközség, s az épülő település kapjon városi rangot és új nevet. A községházán zajlottak az egyeztető tárgyalások, az egyik Május 1. utcai „bivalyban” meg a vitafórumok, s a helybéliek többsége a falu önállósága mellett voksolt. A kormány azonban a nagyközség beolvasztásáról határozott. A döntéskor sokat nyomott a latban az, hogy az újtelepesek már kétszer annyian voltak, mint az őslakosok. Eldőlt tehát, hogy együtt, „egy testben” tovább. A vég tehát a kezdetet jelentette.

Ma, hatvanöt esztendő után szerves együttlétben van régi és új. A kis Pentele erős középváros lett – ahogy Márquez aprócska Aracataca faluja is mezővárossá vált. És ahogy az író leghíresebb regényében, a Száz év magányban is mindvégig együtt van múlt és jelen, úgy őrzi hagyományait Újváros. Márquez regényhőse, Aureliano a történet végén elindul, nekivág, „… olyan ösvényt keresve, amely visszavezet a múltba.” Dunaújváros is mindig visszapillant. Mert a múltja nemesíti.