1986. május elsején, a munkásünnepen szokás szerint zászlókkal, transzparensekkel vonultak fel az emberek. Virsli és sör várta aztán a felnőtteket. Akik persze gyermekeikkel mentek a szabadba, ahová akkor éppen nem kellett volna…
Tőlünk 1100 kilométerre akkor már ötödnapja tombolt a tűz egy ukrajnai atomerőműben. Áradt a gyilkos anyag: a radioaktív szennyeződés több százszorosa volt annak, amit a második világháborúban ledobott atombombák okoztak. A méregfelhők május elsején hajnalban elérték hazánkat.
Erről egy árva hír sem szólt. A titkosszolgálatok az általuk tudottakat megosztották a felső vezetéssel; mégis, az állampárt egy felelős vezetője az ünnep előestéjén mindenkit a felvonulásra buzdított! Szikrázóan sütött a nap, az emberek a szabadban élvezték a tavaszi „jó” levegőt – miközben a láthatatlan radioaktív por belepte az országot.
Ez időben a reaktornál tűzoltók, munkások, mérnökök, katonák ezrei küzdöttek a gyilkos erővel. Sokaknak még védőruhából is csak egy rossz darab jutott. A szovjet vezetők a távolból küldték bátorító üzeneteiket. A világhoz egy igaz szavuk se volt. Az első jelentések csak egy kisebb üzemi balesetről szóltak – pedig a történelem legnagyobb atomerőmű-katasztrófája zajlott.
Április 26-a, szombat, hajnali 1 óra 23 perc 47 másodperc: a csernobili 4-es reaktort gőzrobbanás rázza meg. Hatalmas tűz keletkezik. Robbanások sorozata után bekövetkezik a nukleáris olvadás. Pripjatyban, a háttérvárosban kitör a pánik. A szabadnapos munkások azonnal megindulnak. Sejtik, hogy sokat már nem tehetnek, de mennek, menteni. Indulnak – a halába. A húsz kilométerre fekvő Ditytki faluban élők is hallják a robbanást, látják a tűz fényét. Félnek, de vezetőik még két nap múlva is azt mondják nekik, hogy csak az egyik raktár ég…
A reaktorban tíz napig tombolt a grafittűz. A nukleáris felhő elárasztotta Európát.
Május másodikán váratlanul jódtablettát osztottak a hazai óvodásoknak, iskolásoknak. Szüleik csak a katasztrófa után kilenc nappal szembesültek a valósággal: akkor, május 5-én közölte a tényt a Népszabadság – egy rövidhírben. És propagandacikkek sora igyekezett bagatellizálni a tragédia súlyát.
A szovjet pártvezetés elrendelte, hogy a Lenin nevét viselő létesítményt csak csernobili erőműnek nevezheti a sajtó – nehogy a katasztrófával hozhassák összefüggésbe a közemberek Vlagyimir Iljicset... A képmutatás egy másik, típusos példája: a szovjet hadsereg vezérkari vezetési térképén a fertőzött „Csernobil-2 objektum” még 1991-ben is így szerepelt: „használaton kívüli úttörőtábor”…
A reaktorbaleset hatását akár még 300 évig is érezhetjük. Az áldozatok száma máig ismeretlen. Csak azok nevét tudni, akik a robbanáskor szenvedtek végzetes sérülést, vagy a mentésnél kaptak halálos sugárdózist. Egy valakinek még sírkő se juthat: a rangidős operátor, a harmincöt éves Valerij Hogyemcsuk holttestét sosem találták meg. Sírja a beomlott reaktor. Kései utódaink csak a felfoghatatlanul távoli jövőben lelhetik meg, s temethetik el tisztességgel az ő porait: akkor, amikor már megbonthatják a fém- és betonszarkofágot. Pontosan 24 ezer év múlva. Annyi ugyanis a plutónium felezési ideje.
