Amikor nem sikerült minket kiirtani…

A rendeletszöveg egyszerű, könnyen megértik a bajor nehézlovasság harcosai is, akiknek hadi zászlajára felkerül ez a négy szó: „Decretum… Ugros eliminandos esse” – vagyis „Elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.

A kéz, amely a dekrétumot aláírja, az uralkodóé, de a szándék a gyámkodó főuraké. A király ugyanis akkor mindössze 14 éves. Nem véletlen, hogy ragadványneve ez: „Gyermek Lajos”. Hétévesen (!) emelik trónra, s nincs tizennyolc esztendős, amikor földi pályafutásának végére ér. A számára adatott rövidke időben megpróbál úrrá lenni az állandósuló belháborúkon – de a tapasztalatlan uralkodónak ez nem sikerülhet.

A belső bajokon túl ott a félelmetes külső erő: a 896-ban Pannóniában honra lelt magyar nagyfejedelemség – hogy az ország védvonalát megerősítse – az évek alatt három égtáj felé terjeszti ki a szállásterületek határát. Árpád nagyfejedelem seregei Szlavóniát birtokba véve déli irányba nyomulnak, majd Linzig vonulva a Fischa folyónál jelölik ki a nyugti határvonalat, később a Morva Fejedelemséget vonják fennhatóságuk alá, elszakítva ezzel őket a hatalmas Frank Birodalomtól. A 906-os, győzelmes szászországi hadjárat volt az utolsó csepp, amely után a „magyarok nyilaitól” rettegő gyermekkirály kiadja dekrétumát, s hadat szervez a „hun veszedelem” megfékezésére.

907 nyarán már együtt a hatalmas sereg. Óriási túlerő, százhúszezer harcos indul a harmadakkora magyar csapat ellen. Július 4-én Pozsonynál kezdődik a döntő ütközet. Tarhos, Üllő, Jutas és a törzsszövetség más parancsnokai okos taktikával viszik harcba erőiket. Az ellenfél nehézlovasságának meg-megújuló rohamait rendre visszaverik, majd a villámgyors könnyűlovas íjászok ellentámadást indítanak, később váratlan visszavonulással összezavarják az ellenséget. A különleges harci taktika részleteiről a történész, Tarján M. Tamás így ír: „A gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Thietmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A Kárpát-medence nyugati felén letelepedett törzsek becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek a Pozsonnyal szemben fekvő Duna-partra. Eközben a portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a déli bajor hadsereget, és színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Thietmar erőit. A magyar csel aztán Pozsonnyal szemben hozott eredményt, ahol az előőrsök bevezették a támadókat egy elzárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva tömegével nyilazták, majd vágták le a német harcosokat. A július 4-i – első – csatában az egyházfők seregeinek java része elpusztult, miközben az utánpótlást szállító Sieghart hajóiból jó néhány a – tapló segítségével meggyújtott – tüzes nyilak áldozatául esett.

A győzelem ugyanakkor még csak félsikert jelentett, hiszen a Duna északi partján időközben megérkeztek Luitpold erői is, aki cselből öt nappal lemaradt az érsek mögött. Thietmar katasztrofális veresége azonban keresztülhúzta a herceg számításait, hiszen június 5-én a győztes magyar hadak könnyedén átkelhettek a folyón, majd a Dévényi-szorosban hasonló taktikával megsemmisítették Luitpold erőit is. … A győztesek később üldözőbe vették a menekülő hadakat, és az ellentámadás során a magyar szállásterületet egészen az Enns folyóig tolták ki. A vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen II. Konrád 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására.

A pozsonyi csata a magyar hadtörténet egyik legfontosabb győzelme volt, melyet őseink elsősorban a reflexíjnak, és nomád harcmodoruknak köszönhettek. A bajorok nem ismerték sem a fegyver hatékonyságát, sem a magyarok taktikáját, ezért túlerejük dacára könnyű prédának bizonyultak a törzsszövetség erői számára.”

1109 évvel ezelőtt, 907. július 5-én tehát nagy váráldozata árán megszületett az a győzelem, amelynek történelmi jelentősége hatalmas volt: a magyarság kárpát-medencei meggyökerezésének döntő momentumát jelentette. Sikeres honfoglalásunk végére tett pontot. Ezt követően több mint százhúsz évig ellenséges katona nem lépett magyar földre. A XX. század második felében azonban ez a dicsőséges haditett a történelemoktatás fehér foltja maradt – egy feledésre ítéltetett diadal.

Ópusztaszeren, a nemzeti emlékparkban évről évre íjászok, lovasok, hagyományőrző harcosok ezrei jönnek össze az évfordulón. A hatalmas tömeg kegyelettel emlékezik őseink nagy győzelmére.