Istenem, milyen apró dolgokból épül az ember emlékezetvilága! Itt van mindjárt egy: édesapánkkal megyünk a vasárnapi misére, fogcsikorgató hideg van, a régi kesztyűnk elfoszlott, újra nem telt, mégsem fázik a kezünk: az egyik a zsebben, a másik apánk markában.
Az ő keze sosem fázott. Vagyis igen, de nem mutatta. A mi praclinkat melengette. A hitbe gyökereztetéssel meg a lelkünket építgette. Nem törődött azzal, hogy a nyílt hitvállalás a „korszellemnek” ellentmond. Mi vesztenivalója lett volna, a diktatúra rég áldozatlistára tette. Amikor nyitott ablaknál a hangját kieresztve elősorolta a rendszer bűneit, édesanyánk aggódva intette, még feljelenti valaki, és újra elviszik. Ő körbepillantott a házunk rekvirálása után kegyelemből kiutalt rozzant szükséglakásban, s csak annyit mondott: innen, ugyan hova…?
Ide, a telep legszegényesebb portájára érkezett egy nyárvégi napon egy mosolygós fiatalember. Motorját letámasztotta a villanykaróhoz, bekopogott, mondta, családlátogatásra jött. A tanítványához. Ez utóbbi én lettem volna. Valójában még csak ősszel kezdtem az évet a győri bencéseknél, ám ő minden jövendő diákját, akinek osztályfőnöke lett, nyáron meglátogatta. Végigmotorozta az országot, háromszáz kilométerre is elment, hogy aztán szeptemberben ismerősként köszöntsön mindannyiunkat. És évről évre megtette ezt. Élő kapcsolata volt valamennyi diákja családjával.
Így van ez a mai napig. Már régen nem lenne dolga, hisz van, akit öt évtizede bocsátott ki a gimnázium kapuján, negyedszázada nyugdíjba is ment. De számára minden vállalás örök. A nyolcvanadik életévén jóval túl ma is küldi karácsonyi leveleit, számon tartja kinek-kinek ija-fiát, feleségét, szakmai sikereit, bajait… figyel ránk. És mi őrá. Sose felejtem azt az első találkozást, az első impulzust, ami aztán a tanításában nyert végső tartalmat – a matematikusi gondolkodás átadásában, a hitre nevelésben, a tartásunk megerősítésében, a szolgálatra késztetésben. E hét szerdáján is kaphattunk útravalót, akik ott voltunk a tihanyi apátsági templomban. Gyémántmiséje zajlott. Méltóságos szertartás az emberekkel dugig tömött templomban. Családtagjai, barátai, tisztelői töltötték meg a padsorokat – állóhely is alig akadt –, és persze a hajdani tanítványok. Az ő nagy családja.
Akkor, ott, a telepi lakásban rácsodálkoztam, milyen fiatal, és máris paptanár. Azt a fiatalember látom benne ma is. A szentmisén a tihanyi szerzetesközösség elöljárója, Korzenszky Richárd konventuális perjel méltatta életútját, példaadó hivatásérdemeit. Nehéz lenne összefoglalni, de tökéletesen összegzi azt Korzenszky doktor egy írásának részlete az iskoláról, amelyben „… Embert csiszolnak emberrel, ember formálódik. Fontosabb az az ember, akit tanítunk, mint az a tananyag, amit tanítunk. (…) Mert azt, amit tanítunk, el lehet felejteni, de azt, ahogyan tanítunk, nem lehet elfelejteni soha.”
Tényleg nem felejtjük. Osztályfőnökünktől, Lövey Félixtől kaptuk. Szerdán, templomban szokatlan módon, vastapssal köszöntük meg.
