Egy „ezeréves” pofon

Már évszázadokkal vagyunk túl a kezdeteken. 1318-at írunk. Szer monostorába a király és udvartartása érkezik. Papok és főrangok, meg egyszerű alattvalók tömege fogadja. Páncélos lovagok vonulnak, mögöttük apródok, majd a királyi solymász, az udvari bolond, és udvarhölgyek sora. Aztán belovagol I. Károly király, az Anjou-ház kivételes képességű uralkodója, akit a nép Károly Róbertként tisztel. Aki szövetségi politikájával a magyarság fölé védernyőt terít a nagyhatalommal, a Német-Római Császársággal szemben. Aki gazdaságszervező és pénzügyi reformer lesz. Aki erős országot épít, első királyunk, István méltó utódaként. Akinek minden kormányzói döntése az államalapító ősmodelljén alapszik. Aki István király szentté avatása napján, augusztus 20-án évről évre megemlékezik a nagy elődről. A legnagyobbról, akinek feltétlen tisztelője.

István király valószínűleg sosem járt Sövényházán. Mégis, jelen van, ott is, a hajdani falu emlékét idéző Ópusztaszeren, ahogy az országban mindenütt. Mert a népi emlékezet őrzi, emelkedetten, himnikus módon, pátosszal, hát persze. És olykor a kevésbé ünnepélyes népi emlékezet megidézi a meg nem történtet is. Például a deszki monda Szent Jobb-magyarázatát; amely ha nem is igaz, de különös fantáziakép. „István király Babilonba utazott az édesanyjával, aki úgy tanálta, hogy a babiloni tornyot még maga az Isten sem dűtheti össze. Szent István ezön annyira mögbosszankodott, hogy az édösanyját pofonvágta. Utána mögröttent: maga vágatta le a kezit. Ez van mög még most is.” Igen, a Szent Jobb megvan. Mai valóság. Évezredes védjegy. Arra int: a nemzetprogram hiánya védtelenné tesz, ahogy megtörtént ez nemegyszer a nem mindig dicső évezredünk folytán.

1038. augusztus 15-e: Nagyboldogasszony emlékünnepe – és István király végső földi napja. Tán az utolsó pillanat volt, amiről elmondhattuk: egy olyan korszak zárult le, amely során a magyarság sosem került alávetettségbe. István király egyetlen hadi kudarcát se őrzi a történetírás. Vesztett csatája soha sem volt!

„A magyar nemzetnek nagy szerencséje – írta Hómann Bálint –, hogy történeti életének sok nehéz korszakát élte át az eszmék és irányzatok útvesztőjében biztosan eligazodó államférfiak, a közösség érdekeit ösztönösen felismerő uralkodó egyéniségek alatt. Közülük a legnagyobbal a történeti magyar sors döntő fordulatának válságos óráiban találkozott. Ez a hős Szent István.”

A magyarok első királya tán nem minden polgáré – de a nemzeté egészéé. Sok éve írtam le, ma is időszerű: „Magyarország lakóinak száma már tízmillió alá esett. De Szent István országát még mindig az a többség lakja, amelynek a szent szent, a haza szeretnivaló, a hagyományok védendők, a nyelvkincs gyarapítandó. És a nemzet megmentendő.

Az ünnepek pedig mindenkit ünnepre hívók. Most éppen Szent István napjára.”