Robbanásszerű nevetés szakítja szét a koraeste csöndjét, a házból jön, az asszony, aki az udvaron tesz-vesz, bevágtat, látja, hogy anyja könnyei potyognak, és csak nevet, nem képes abbahagyni, alig tudja kinyögni: nézd, lányom!
A „lányomnak” nevezett pedig néz. Az idejövet szerzett ajánló lapocskát látja. Amikor megállt a postánál, egy ismerős nyomta a kezébe, hátha jó lesz ez maguknak – mondta –, a mama miatt. Ő akkor épp csak belepillantott, nem olvasta végig, a szórólapon a szolgáltatását reklámozta egy vállalkozó, s a nő hamar fölfogta: nagy terhet venne le a válláról az a valaki, ha élnek az ajánlattal. Mert ötven kilométerről jár vissza szinte naponta az ősi házba. A mamát kell istápolnia.
A nyolcvanöt éves nénét nemrég nagy csapás érte: elesett, karját törte, beütötte a fejét meg a térdét is, mentő vitte el. Két nap múlva hazakerült. De a baj csak nem eresztette el, szédülés, fejfájás, a törés utóhatásáról nem is beszélve. Ettől kezdve a lánya ingajáratban volt a várostól a faluig, aztán vissza a munkába, majd megint az anyjához. Közben két forduló között odahaza is volt ezernyi tennivaló, kert, kutya, macska, miegyéb, s az ő nagylánya is épp lábrögzítővel bicebócáskodott, mert azt meg egy szabálytalanul elé vágó kerékpáros a bicikliútról egyenest a sürgősségi osztályra utalta. A gond nem jár egyedül…
Az idős nő a bajban sem veszítette el jókedvét. Világéletében mindig humorra kész volt. Tavaly az unokája esküvőjén, amikor a menyasszony a csokrát hátrarepítette, az öreganyó is beállt a szépreményű lányok közé. A násznép dőlt a röhögéstől. A héten is okozott meglepetést a lányának. Egy nap hamiskás mosollyal fogadta: jaj, jaj, mi lesz velem százhatvan év múlva nélküled…? Olvasta ugyanis a hírt, hogy a tudósok szerint egy aszteroida a távoli jövőben olyan közel kerül a Földhöz, hogy akár be is csapódhat, elpusztítva bolygónkon az életet. Addig kitalálunk valamit – mondta a lánya, nem volt ekkor épp vevő a viccre. De az öreglány csak nevetett, mint szokott.
Két-háromnaponta vinni kellett hol ide, hol oda, átkötözésre az egyik orvoshoz, egyensúlyvizsgálatra a másikhoz, fülészetre, szemészetre, és a lánya hősiesen helytállt, fuvarozta rendületlenül, aztán megfőzött, rendbe rakta a lakást, majd usgyi, rohant haza, hogy a munkahelyén is helytálljon, meg az édes gyermekét is ellássa. Így teltek a napok. És akkor jött a megváltásnak tűnő megoldás, a posta előtt, a kis szórólapon. Most, a nagy nevetőgörcs múltával végre elolvasta, mi is áll pontosan a lapocskán.
Az élelmes vállalkozó fölcsapott betegszállítónak, idős embereknek ajánlotta: szerény díjazásért elviszi őket, ahová csak kell, megvárja, hazafuvarozza – a lány ezt eddig is tudta, de most végigolvasta: „Elviszem bárhová, az orvoshoz, vagy a városi szakrendelőbe, a kórházba…” – és a felsorolás végén: „a temetőbe.” Ekkor belőle is elemi erővel szakad ki a nevetés…
A derű tartott meg minket a nehéz időkben – emlékezett a nő a nagyapja egykori szavára.
