Olimpia: hősök és „léha emberek”

A XIX. század polgári Magyarországán – ahogy Európában sok helyütt – a testedzés megítélésében két szemlélet ütközött. A katonai tradíciókon alapuló gimnasztikus testfejlesztés presztízse erős volt. A század utolsó harmadában egyre terjedő versenyszerű sportolásra viszont sokan úgy tekintettek, hogy fölösleges luxus. Persze az ekként vélekedők is szívesen tettek kivételt például a lovas sporttal – nem csoda, hisz az is a magyar hagyományrend része volt. De például a futballhoz erős fenntartással viszonyultak.

„Csak léha emberek sportolnak”

Amikor a tizennyolc éves Hajós Alfréd, a később sportlegendává vált fiatalember, az első olimpiai bajnokunk a Műegyetemen vizsgára jelentkezett, kis híján eltanácsolták. A tekintélyes tanár, Ilosvay professzor ugyanis ellensége volt a sportnak. A szellem gyarapítása mellett minden mást fölöslegesnek tartott. Az emlékezők szerint azt mondta az ifjú Hajósnak: „Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniok kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra!”

Nem tudom, a nagy bajnokkal szemben tanára később megenyhült-e. Lett volna rá elég oka, hiszen a tanítvány, amellett, hogy sportolóként dicsőséget szerzett hazájának, kiváló építész, egy sor jeles épület tervezője lett. Újságíróként, lapszerkesztőként, a korszerű magyar sportsajtó megalapozójaként is jelentőset alkotott.

Olimpiai és hazai sikereivel sok hívet nyert meg a rendszeres testedzésnek, a versenysportnak. Mégis, nemzeti büszkeség ide vagy oda, a polgárság egy része, kivált az idősebb generáció még jó ideig gyanakodva tekintett az egyesületekbe áramló ifjakra.

Mennyire más volt ez a bajnokokat istenként tisztelő ókori Hellászban! Az antik görög kultúra részeként tekintettek a testkultúrára is.

A katonák letették a fegyvert; futóversenyre mentek

A Krisztus előtti V. évszázadban, az Athén és Spárta közötti viszály idejében járunk. A majdnem három évtizedre elnyúló háborús minden negyedik évében a harcosok némelyike elbúcsúzik parancsnokától, és útnak indul – hogy részt vegyen az olümpiai sportünnepen. A négyévente zajló versengés napjaiban tétlenek maradtak a fegyverek, szüneteltek a harcok. Uralkodói rendelet tiltotta a ilyenkor a háborúskodást.

A győztesek aztán hősként tértek vissza, és az a tisztesség érte őket, hogy az első sorban, a királyuk mellett harcolhattak tovább. Ha túlélték a háborút, más kiváltság is jutott nekik: egész életükre mentesültek az adófizetés alól, a színházban díszhelyet kaptak, róluk szobrot faragtak. Félistenként tisztelték őket.

Az első olimpiai játékot a Krisztus előtti 776. évben tartották, szigorú szabályok szerint: a versengőknek, de még azok atyjaiknak és testvéreiknek is szent esküvel kellett megfogadniuk, hogy minden erővel a tisztességes versenyt segítik. A stadionban csak férfiak jelenhettek meg, a nőket halálbüntetés sújtotta volna, ha megpróbálnak odamerészkedni. Az atléták mezítelenül mérkőztek meg. A nagy tömegben, olykor 40-50 ezer néző között vesszőzők és korbácsolók tartották fenn a rendet.

Kezdetben csak stadionfutásban rendeztek versenyt, később a fegyveres futás is sorra került – teljes vértezetben tették meg a négystadionnyi távot, de a forró, égető homokban saru nélkül, mezítláb futottak. Aztán újabb versenyszám jelent meg, az ötpróba: a futás mellett ugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, birkózás tette próbára az indulókat. A birkózásban a fojtás is megengedett volt, ám brutalitásban ez meg se közelítette a későbbi ökölvívó versenyeket: az ércbütykös bőr kézvédők olykor halál is okoztak. Látványos lovas- és kocsiversenyek zárták a játékokat.

Az olimpiák sora Krisztus után 393-ig tartott – akkor a bizánci császár, Nagy Theodosius tiltó rendelettel beszüntette a sportünnepet. Csak másfél évezred után, 1896-ban, Pierre de Coubertin báró sokéves küzdelmének köszönhetően éledt újjá Athénban az ősi hagyomány.