Örömkönnyek közt érkezett haza Kovács Zsófia!

Pár nappal ezelőtt feszülten figyeltük a televízió képernyőjét, amikor Kovács Zsófia lépett porondra a riói, XXXI. nyári olimpiai játékokon. A Dunaferr SE tornászának eredményeit mára ismerjük, hiszen ugrásban a 13. helyen zárt, míg felemás korláton a 24. helyen végzett, így összetettben a 33. helyen fejezte be a küzdelmeket. Az olimpikonunkat és edzőjét, Trenka Jánost hazarepítő gép ma 15 óra 10 perckor szállt le Budapesten. Ők azonnal autóba ültek, hogy minél hamarabb hazaérkezzenek, de mit sem sejtettek abból, ami itthon, a tornacsarnokban várta őket.

Már órákkal érkezésük előtt összegyűltek kicsik és nagyok, hogy a csarnokot feldíszítsék addigra, amíg példaképük megérkezik. A meglepetés előkészítésében segítő Trenkáné Meleg Katalin és az izguló közösség az interneten keresztül folyamatos kapcsolatban volt, hogy Zsófiék éppen merre járnak, hány perc van még érkezésükig. A csarnokban közben egyre fokozódott a feszültség, a több tornász közül néhányan az ablakokból lesték, mikor fordul be az autó, amely olimpikonunkat hozza. Az izgalom fél hat előtt pár perccel a tetőfokára hágott, amikor jelezték, hogy megérkeztek. Azonnal elnémult a csarnok, miközben minden szeren sok-sok gyermek lógott kerekre nyílt szemmel, ki virágot, ki plakátot fogva kezében. Itt jegyzem meg még egyszer, hogy a benti előkészületekről Zsófiék semmit nem tudtak. A néma csöndet az ajtó kilincsének hangja törte meg, amikor tornászunk benyitott. De belépni már nem volt ereje, amikor meglátta az ünneplőket, viszont arcán azonnal legurult az első könnycsepp.

Miután első meglepetéséből magához tért, vastaps, és éljenzés közepette lépett be a terembe. Mielőtt a gyermekek és szüleik átadták volna neki, valamint edzőinek, Joó Gabriellának és Trenka Jánosnak ajándékaikat, Török Dániel edző versbe foglalta azt az egy évet, amely alatt a gyermek Zsófiából felnőtt tornász vált. Mátyás Gábor elnök úr köszöntője után mindenki közös fotót szeretett volna készíteni tornászunkkal, akit az ünneplő, tortát majszoló ünneplők között sikerült megszólítanunk.

- Hihetetlen ez a fogadtatás, ez a szeretet, amivel itthon vártak bennünket. Az, hogy mindenki miattam eljött, számomra most felfoghatatlan. Ez nagyon jó érzés. Az olimpia ideje alatt próbáltam csak a feladatomra koncentrálni, de utána abból, hogy sokan gratuláltak, éreztem, mennyien szurkoltak itthonról. A verseny előtt volt bennem kisebb feszültség, izgalom, hiszen hatalmas teremben versenyeztünk, rengeteg, főként hazai néző előtt, amiben nekem még nem volt részem. Volt olyan nap, amikor teljesen megteltek a lelátók. A versenyem közben megnyugodtam, amely végül hasonló volt, mint más világversenyek. A következő napokban volt lehetőségem megnézni a többiek szereplését, akik közül például az amerikaiak voltak számomra ismeretlenek. Tőlük rengeteget lehet tanulni. Nem véletlen, hogy számos aranyérmet vittek haza. Ettől függetlenül minden nemzet tornászait figyeltem, hiszen mindenből lehet tanulni. Az olimpiai falu nagyon tetszett, nagyon szép volt. Nekünk azzal is szerencsénk volt, hogy közel volt az edzőterem és az a csarnok is, ahol versenyeztünk. Séta közben jó érzés volt találkozni más nemzetek sportolóival és azokkal a magyarokkal is, akik velem együtt versenyeztek hazánk dicsőségéért. Olyan érzésekkel töltődtem fel rióban, hogy már most tudom, négy év múlva ismét ott szeretnék lenni az olimpián.

Trenka János edző gyermekét ölelve lépett a csarnokba, akin a fáradság mellett a meghatottságot is látni lehetett. Vele összegeztük az olimpia tanulságait.
- Jó érzéssel tölt el, hogy egyre inkább kezdek hozzászokni ahhoz, hogy Zsófia a felnőttek között a nemzetközi versenyek világába való. Ez a folytatáshoz mindenképpen rengeteg energiával tölt fel bennünket. A versenyünk nagyon jól indult, hiszen talajon a legnehezebb sorokat szépen megoldotta, de akkor, amikor az utolsó sor végén letette a tenyerét olyan volt, mintha egy kicsit szívbe böktek volna. Ettől próbáltam nem lehangolódni, hiszen a gyermeknek ilyenkor a bíztatásra, a jó szavakra van szüksége, hiszen a következő szerre, az ugrásra össze kellett szedjük magunkat. Ez sikerült, hiszen az ugrása nagyon szép volt. Azt követően felemás korláton nagyon nehéz gyakorlatot mutatott be, viszonylag tisztán. Ott a leugrásba csúszott be kisebb megingás. Ez, mint azt Zsófi elmondta attól volt, hogy akkora energia volt még benne, hogy simán megoldotta a duplát a szőnyegre érkezés előtt. Fantasztikus, hogy a gyermek egy sokkal nehezebb gyakorlatot mutatott be, mint pár hónappal előtte, mely akár 15 pontot is érhetett volna, ha nincs a leérkezésben a kis ellépés. Befejezésként a gerenda következett.

Talán az lett volna a jobb sorrend, ha ezen a szeren kezdünk, de ez nem így alakult. Sajnos nem volt elég időnk arra, hogy ismét átbeszéljük a gyakorlatot, így túlizgulta a feladatát. Szemmel látható volt, hogy kicsit visszavett, melyet a gerenda megbüntetett. Ezzel együtt nagyon büszkék vagyunk Zsófiára. Az pedig fokozza bennem ezt az érzést, hogy azt látom rajta, hogy belül, lelke legmélyén is zavarja őt az, ha valami nem sikerül úgy, ahogyan azt szeretné. Ezt azért fontos megemlítenem, mivel ez egy olyan sportolói tulajdonság, amelyből látszik az, hogy még többre lehet képes. Ez az a belső erő, amelyből a jövőben profitálni fog. Arról most hallottam, hogy voltak, akik azért dicsértek bennünket, hogy már a verseny másnapján kerestük a lehetőségét annak, hogy edzhessünk. Ez azért volt fontos, hogy feledtessem vele az elmúlt nap okozta rossz érzetét. Azzal, hogy új elemeket gyakoroltunk felemás korláton és ugráson, kizökkentette őt a negatív érzéseiből. Ez nagyon jót tett neki. Ha lesz rá lehetőségünk, a jövőben is így fogunk tenni. Azzal, hogy részese lehettem az olimpiának, olyan energiákkal töltött fel, melyeket át kell adjak edzőtársaimnak és azoknak a gyermekeknek, akik most még itthonról szurkolták végig Zsófia versenyét. A mi felfogásunk az, hogy mi nem csupán egy gyermekben kell gondolkodjunk, hiszen nem egy, hanem számos gyermekben kell megvalósítsuk akár önmagunkat, akár az eredményességünket. Meg kell teremtünk annak a lehetőségét, hogy mindenki oda kerüljön, ahová az elvégzett munkáját követően való.

A Dunaferr SE ügyvezető elnöke, Mátyás Gábor végtelenül büszke, hiszen Kovács Zsófi a tornászok, míg Hajdu Jonatán a kenusok között nagyszerűen szerepelt, így öregbítve az egyesület hírnevét.
- Hatalmas gratuláció illeti a sportolóinkat és az őket felkészítő edzőket, hiszen már az is óriási teljesítmény, ha valaki kijut az olimpiára. Ráadásul nekünk két ilyen fiatalunk van. Az, hogy egyesületünknek, Dunaújvárosnak ilyen versenyzői vannak, akik ott vannak a világ elitben, a legjobbak között, a világ legnagyobb sporteseményén, az már magában is hatalmas siker. Zsófi teljesítménye csodálatos volt. Az, hogy nem sikerült neki feljebb lépni, most elhanyagolható kérdés, hiszen ő annyira fiatal, hogy bőven van még ideje a fejlődésre, a rutinszerzésre. A következő olimpián még csak húsz éves lesz, ahol véleményem szerint nagyon le fogja tenni a névjegyét. Nincs oka a panaszra, az elkeseredésre. Szívből gratulálok neki és edzőinek ahhoz a teljesítményhez, amelyet végbevitt.

Hajdu Jonatán hajszállal maradt le az „A” döntőről, de az, hogy ő 19 évesen kivívta azt, hogy ott lehet a magyar válogatott színeiben az olimpián, már egymagában csodálatos teljesítmény. Ez a kétszázas táv nagyon rövid, olyan, mint úszásban az ötven méter. Minden csupán millimétereken múlik. Nagyon büszkék lehetünk rá is. Egyesületünknek mindkettejük szereplése azért is kifejezetten fontos, hiszen ők saját nevelésű sportolóink. Azt azonban érdemes észrevenni, hogy ők azokban a sportágakban érték el ezeket a nagyszerű eredményeket, ahol az utóbbi időben az infrastruktúra jelentős megújuláson ment keresztül. Ma már ilyen háttér nélkül lehetetlen felkészülni arra, hogy ott lehess a világ legjobbjai között. Komoly létesítmények kellenek, komoly felszerelésekkel, eszközökkel. Ez az alap. A két szakosztálynál folyó szakmai munkának elismerése a sportági szakszövetségek részéről, hogy a létesítményekre áldoznak, komoly támogatást nyújtanak.

Az ünneplők között volt Zsófia édesanyja, Bényei Beáta is, aki már nagyon várta haza gyermekét:
- Nagy izgalommal teltek napjaink, de már nagyon vártam, hogy Zsófi újra itthon legyen, aki rendkívül hiányzott már. Nagyon büszkék vagyunk rá, hiszen szép eredményt ért el. A versenyt nagy izgalommal vártuk, melyet enyhített az, hogy azt a tornász szülőkkel közösen néztük meg kivetítőn a tornacsarnokban. Hatalmas élmény volt ez számunkra és azoknak a családoknak egyaránt, akik lányunknak drukkoltak. Így talán könnyebb volt átélni ezeket a pillanatokat, mintha azt csak ketten, apával izgultuk volna végig. Ekkor könnyek nélkül tudtuk végignézni a gyakorlatait, hiszen az utóbbi időszak versenyei bennünket talán már megedzettek. A verseny után rengetegen, ismerősök és ismeretlenek is gratuláltak, akik közül többen mondták, hogy ők bizony megkönnyezték Zsófia tornázását. Ez határtalan örömmel tölt el, hiszen ekkora szeretet még az életben nem kaptunk. Az első könnycseppek a repülőtéren gördültek le arcomról, hiszen ez a három hét távollét számomra még akkor is nagyon sok volt, ha az internet segítségével naponta tudtunk beszélgetni.

Gyermekeim négyen vannak testvérek, de a többiek már felnőttek, akik nem élnek velünk, férjem pedig külföldön dolgozik. Így összességében mi ketten vagyunk itthon, ezért talán én még rosszabbul éltem mg ezt a hosszú távollétét Zsófinak. De természetesen mindenkinek nagyon hiányzott, és nagy öröm, hogy újra itthon van. A mumus szer, a gerenda az, amelyet nem igazán merek megnézni. Amikor Zsófi azon tornázik, egészen addig lehajtom a fejemet, amíg azt nem mondják a többiek, hogy nyugodtan nézzed, mert sikerült, túl van rajta. Bízom abban, hogy idővel ez mindannyiunk számára megváltozik. Több alkalommal beszéltünk azokról a körülményekről, melyekkel Zsófia rióban szembesült. Úgy vettem részre rajta, hogy sem a szállással, sem az edzéskörülményekkel, sem a verseny lebonyolításával nem volt problémája. Ehhez lehet, hogy az is hozzájárult, hogy nagyon fiatal még, és nem voltak nagyobb elvárásai. Soha nem beszélt negatívumokról, kivéve talán az ételeket. Egyedüli kívánsága az volt, hogy hazai ízekkel várjam itthon. Így húslevest, csirkepörköltet nokedlivel és uborkasalátával készítettem neki.
Az ünneplés után jól megérdemelt szabadság vár Kovács Zsófiára és edzőire, amihez jó pihenést kívánunk!