Hazajött Pecsét István Sancho Panzája

A június hónap közepén hozzá kiutazott olajfúró mérnök így vall:

-Lehet a barátságról beszélni, de sokszor találkoztam azzal, hogy az kimerül a szavak szintjén, de a cselekedetekben már nem. Én úgy voltam ezzel a gyógykezelési programmal is, ha tudok, segítek. Nekem ez maximum az időbe vagy pénzbe került, de ha magamnak nem ártok vele olyan szinten, hogy abból ne tudjak kijönni, akkor miért ne segítenék?

Elég régóta ismerik egymást Pecsét Istvánnal ahhoz, hogy valóban szavak nélkül tegyenek egymásért. Együtt végezték az iskolát Miskolcon, Ádám még tanította is Istvánt, aki pedig később munkahelyet szerzett neki.

-Az egyetem után megint összesodort bennünket az éltet. Segítek neki, amiben tudok. Megbeszéltük, hogy nem sokára jön ő is haza, csak még kint marad meggyógyulni. Jó utat kívánt, mondtam, vigyázzon magára! Ma is váltottunk pár szót, tartjuk a kapcsolatot, segítek abban, amihez nem kell a személyes jelenlét. Nagyon erős a kinti magyar közösség, már aznap reggel ott volt az egyik „utódom”, mert István nagyon hatékonyan megszervezte a kapcsolatláncot. Ha személyesen nincs valaki mellette, akkor telefonon azonnal akad egy tolmács. Többször beszéltük Istvánnal, hogy kiérkezésünkkor, mintha a jövőbe értünk volna. Az orvosok és nővérek áldozatkészek, segítőkészek, mi pedig jó magyar szokás szerint mindig megköszöntük ezt. Mire mondták mosolyogva, kényszer nélkül, hogy mindegy, mert ez a dolguk. A profizmus csúcsával találkoztunk ott mind technológiában, mind orvosokban,mind kommunikációban.