A nagy menetdráma

Képzeljünk el egy filmet, amelyben jószerével nem történik semmi. Vagy alig valami: ezerszer ismétlődő részletek. Ez a különös alkotás arról szól, hogy pingvinek ezrei, tízezrei a végtelenbe menetelnek, lépdelnek hóban, fagyban, libasort tartva, hogy száz kilométert legyűrve megérkezzenek szaporodási helyükre, s ott családot alapítsanak. Gondoljunk bele: száz kilométernyi út pingvinlépésekben… maga az örökkévalóság.

A francia Luc Jacquet filmje, A pingvinek vándorlása döbbenetes sikert hozott, díjakat sorát nyerte, naná, hogy Oscart is. Ezt a cselekményszegény „semmit” egy évtizede sokmillió néző bámulta, elbűvölten. A mű bebizonyította, hogy egy természetfilm is lehet világsiker; és hogy egy egyszerű „állati” történet, az élet továbbadásáért való szinte vég nélküli menetelés látványa is hozhat katarzist – a végtelenségérzet sokkoló élményével. Az áldozatvállalás megrendítő példájával.

Voltak persze fanyalgók. Egy Bay nevű hollywoodi rendező nyilatkozta: „Hova süllyedt a színvonal, hova tűntek az értékek? Egyszerűen nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy A pingvinek menetelése lett a legnagyobb nyári siker, és mindenki erről beszél.” Nos, ennek a rendezőnek egy sok millió dollárba került szuperprodukciója abban az időben akkorát bukott, mint a ház. Még a hollyvoodi elit is kiröhögte. Szóval ez a nagyon csodálkozó, nagyot bukott rendező nem tudott mit kezdeni a csodával.

Ami azt illeti, sokan mások se azzal, hogy egy természetfilm a fél világot megmozgatni volt képes. Hogy Mel Gibson frenetikus sikerű Passiójához hasonlították. De ha egyszer ez is, az is isteni csodáról tudósít! És – nem mellesleg – beszél hűségről, áldozatról. A minden körülmények között való kitartásról. Miközben ezekről egy szót sem szól szájbarágóan.

A császárpingvinek, ezek az „oktalan” állatok évente egyszer ezrével ugranak ki a tengerből, és indulnak hosszú útra a mindent pusztító fagyban, metsző szélben. A családalapítás vesződsége után jön a neheze. A majdani fiókákat rejtő tojást az anya óvja testével a halálos hidegtől. Feladatát később az apának adja át, s az apaállat eztán ugyanúgy óvja teste-lelke kincsét, míg az anya visszamegy a tengerhez, hogy táplálékot hozzon. Az életet védi, s vár, a végtelenségig. Hetekig, hónapokig éhezik, de nem adja fel. A magukra maradtak összekapaszkodnak, egymásban tartják a lelket. Az életük árán is óvják a tojásokat, később a kikelt fiókákat. Testük a harmadára fogy. Ha időben érkezik párjuk az élelemmel, túlélik. Szerepet cserélnek, most a másik indul a maga útjára. Egy idő után pedig kezdődik minden elölről.

Egyszerű, de szívbe markoló történet ez. Az áldozatkészség allegóriája. A szolgálat felmagasztosulása – a császárpingvinek példája nyomán, akiktől sokat, nagyon sokat tanulhatna még az ember gyereke.