Itt van Gyula bá’ – suttogtak izgatottan a kiskölkök, és tényleg megjött, két társát is magával hozva. Bakkancsot le! – adta ki az ukázt a bejárati lépcsőn a Jávor-bajuszos ember, aztán a sáros lábbelitől megszabadulva ki harisnyában, ki meztélláb lépett a szükséglakás kopottas szobájába.
Odabent a szegénység ellenére tisztaság uralkodott, a Viktória padlósárgító szinte fölfényesítette a helyiséget, csak a betonnal kiöntött foghíjak árulkodtak a rothadó padozat gyengeségéről. A vécéajtó alján ezért a patkányjárás nyomai látszottak.
Ide érkezett azon az estén is Gyula, aki – ahogy később a kisfiú visszaemlékezett – a bakancslevétel-parancsnál jól megnyomta a ká hangot, így: bakkancs, Mindig este jöttek, mindig tiszta lábbal léptek be, és a davajgitárt mindig gondosan a szoba sarkába állították. A leskelődő gyerekek elbűvölten nézték a sarokba tett géppisztolyokat, olyat azelőtt sose láttak, most meg szinte naponta. A félelmetes látvány borzongással töltötte el őket. Aztán hozzászoktak.
Titkolni kellett mindent, senkinek nem beszélhettek a szokatlan esti vendégekről sem, hát még a fegyverekről, amelyek nevét hamar megtanulták: davajgitár – mondták a beavatottak magabiztosságával. Később már, amikor nem jöttek többé az esti látogatók, elfeledték ezt is, élték a maguk kis életét, fölcseperedtek, ifjak, majd felnőttek lettek, és az emlékek is elhalványodtak. Felejteni kellett. Önvédelemből.
Az egykori kisfiú azért sokszor visszagondolt azokra az estékre, meg Gyulára, akit olykor látott a piacon zsákot cipelni, tudta róla azt is, hogy elesetteket segít, ingyenes jogi tanácsokat ad minden rászorulónak, akinek csak kell. Zugügyvéd – mondták róla, amikor a kivénhedt forradalmárt még a letöltött börtön után is el akarták kapni –, engedély nélkül praktizál! Szó mi szó, tényleg így volt, mert a diplomájától eltiltották. És – így tartotta a szóbeszéd – olykor valóban elfogadott ellenértéket a munkájáért. A fiú is tudott két esetről: Gyula bá’ egyszer Bajkay nénitől fogadott el egy csokor petrezselymet, amikor az öreg istápoltja épp főzés közben toppant be, egy ízben meg Király tanító úr tukmált rá egy zacskó cseresznyét. De soha nem kért, s nem várt el semmit. Segített, ingyen, elhivatottságból.
Az egykori vádlóival Gyula már nem vitázhat, nem számíthat az utókor felmentésére se, de nem is kell már neki, mert eltűnt ebből a világból, a davajgitár emléke is eltűnt a szoba sarkából, a Mikszáth utcai házból, sőt, a Mikszáth utcai ház is eltűnt, lebontották, elillant minden. Csak a „bakkancs” marad meg hibátlanul a kisfiú emlékezetében. Később, Arany János verseivel ismerkedve, a víg balladában, a Pázmán lovagban olvasta úgy, ahogy Gyula bácsitól hallotta: „… hol töri a bakkancs…” Azóta is így ejti ki ezt a szót. Kegyeletből.

Október 23-án mindig visszaidézi az esti élményt: a vaskályhában ropog az égő fa, az asztalt körülülik a férfiak, komoly képpel tanácskoznak, szavukból ők, a leskelődő gyerekek nem hallanak semmit. De a látványt őrzik. Máig.

