Sokszor eszembe jut, azóta, hogy először olvastam róla a várostörténeti monográfiában. Nem ismerem élettörténetét, csak annyit tudok, amit a könyv egy bekezdése rejt. És az nem sok.
De lehet éppenséggel fontos! A rövidke tudósítás röpke jellemrajzot adhat egy karakán asszonyról, akinek 1956 őszén volt bátorsága szembeszegülni a városi hatalomgyakorlókkal; akik akkor, a forradalom kitörése előtt több nappal még nyeregben érezhették magukat. Nemzeti ünnepünk előestéjén idézzük fel, mi történt hat évtizede a városházán, ahogy a Dunaújváros Története című kötet rögzíti.
„Izzó hangulat jellemezte a városi tanács október 16-i ülését. A vitát az robbantotta ki, hogy javaslat hangzott el a Sztálin út elnevezésének megváltoztatásáról. A hozzászólók az Ifjúság útja, a Marx Károly út és a Kun Béla út elnevezést javasolták. Ezt követően kért szót Csendes Istvánné tanácstag, aki keresetlen szavakkal mutatott rá arra, hogy a Sztálin út megváltoztatásának nincs értelme, változtassák meg a város nevét. A tanács tagjai nem döntöttek, hanem a névváltoztatást előkészítő bizottság megalakításáról határoztak.”
Jó lenne tudni, hogy a tanácstagok közül ki miként fogadta az asszony szavait; vajon a többség közellenségként kezelte eztán? Az „izzó hangulat” sok mindent kifejez: a megerősödő rendszerkritika hangjai ekkor már egyre kivehetőbbek, de az elvakult rendszerhívők fölényes magabiztossága még töretlen. De nem sokáig…
A viharos testületi ülés után két nappal magas rangú vendéget kapott a város. Az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István látogatása vártan volt – a beavatott vezetők számára persze nyilvánvalóan nem –, de a legkülönösebb az volt, hogy kinek a társaságában érkezett: réges-régi elődje, az 1946-ban megválasztott köztársasági elnök, Tildy Zoltán volt az útitárs. Vagyis a már régen félretaszított politikus, aki épp csak néhány hónapja szabadult a nyolc évig tartó házi őrizetből. Mi volt az ő szerepe? A beavatottak tudhatták, a laikusok csak sejthették: a „nagy kiegyező” biztonsági szelepként szolgált. Mert a bolsevista hatalom már sejtette: Sztálinváros veszélyes gócpont. Ezt jelezte a népi kollégisták nyári találkozója, amelyen – a Történeti Hivatalban föllelhető dokumentum szerint – „Élesen támadták a pártot, s a megjelentek közül többen egy új forradalom szükségességét hangsúlyozták.” A szervezkedő értelmiségiek a reformszándékkal alapított Fáklya Klubban gyülekeztek. Az Óvárosban is tapintható volt a feszültség: az őslakosok mozgalmat szerveztek a kitelepítettek, a politikai okból ellehetetlenítettek rehabilitálása, jóvátétele érdekében.
A hamu alatt izzott a parázs. Nem volt hát véletlen a hirtelen megszervezett Dobi-Tildy-vizit, s ennek még tán Csendes Istvánné és a többi rebellis tanácstag lázadása is oka lehetett. A látogatás valódi céljáról árulkodik, hogy a Szabad Nép másnapi számának címoldalán nem a hatalomban lévő Dobi Istvánt, hanem a „népfrontos” Tildy Zoltánt idézték, aki a sztálinvárosi benyomásairól „… elmondotta, milyen mély benyomást tett rá a nép alkotó erejének egyik fényes bizonysága, ahol gyár és város, az egész magyar nép összefogásával ily rövid idő alatt felépült”.
