Tízezer dühös ember

Az ezredparancsnok, Nagyéri Károly százados könnyűlövegekkel erősítette meg a laktanya védelmét, és elrendelte a város kiemelt objektumainak biztosítását. Védőőrizetet kapott a szivattyútelep, az összes víztározó, a tűzoltó parancsnokság. A városba vezető utakat ellenőrzés alá vonták.

A tüzérlaktanya persze – ekkor még – nem volt veszélyben, ahogy más objektum sem. A várost még nem kerítette hatalmába az előző nap kitört forradalom, de a lázadás szelleme már megmutatkozott. A Pestről érkező hírek fölvillanyozták az embereket; kisebb-nagyobb csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket, mind több helyen hangzottak fel a forradalmat éltető jelszavak, és mind több követelést fogalmaztak meg. A Technikum tanára, Pados István volt a legismertebb hangadó. A délutánra spontán módon szerveződött népgyűlésen az óvatos becslés szerint nyolc-, más adat szerint tízezer hangos, dühös tiltakozó vett részt. Vagyis a városlakók egyharmada!

Forradalmi átalakulást! – kiáltozták az emberek. Többen szorgalmazták, hogy vonuljanak a fővárosba, a forradalmárok megsegítésére, és ehhez a laktanyából szerezzenek fegyvert. Aznap ennek még nem volt foganatja – de, mint tudjuk, másnap e követeléssel mentek a lázadók a laktanyához, s ott sortűz fogadta őket...

A népgyűlés legmarkánsabb határozata a városnevet érintette: estére „megszűnt” Sztálinváros, a résztvevők közfelkiáltással az ősi Dunaptenele név visszavételéről döntöttek. Időközben a Kossuth rádióban fölolvasták a Vasmű karbantartó gyárrészlege munkásai nevében írt táviratot, amelyben egyebek közt ez állt: „… az ellenforradalmi horda fel akarta számolni békés életünket, békés szocialista fejlődésünket. Munkásokhoz méltóan fogunk helytállni, és minden romboló kísérletet megakadályozunk.” Ám ez csak olaj volt a tűzre. A távirat-akció volt a Magyar Dolgozók Pártja városi bizottságának a legszerencsétlenebb ötlete. A többség nem a „békés szocialista fejlődés” továbbvitele, hanem a gyökeres változtatás mellett voksolt. Az utca népe már más törvényeket szabott…