Rozál néni kapuján már csütörtökön megláttam az adventi koszorút. Az utcabéli asszony meg is adta a magyarázatot: azért aggatta ki jó korán, hogy figyelmeztessen másokat. Nincs kétségem, a hétvégén szinte mindegyik ház viseli majd az ünnepi készülődés jelképét.
Beérünk az adventbe. Vasárnap meggyújtjuk az első gyertyát. A környéken, ahol lakom, az idős asszony a hagyományok őrzője. Ebbe született, így marad ez már az ideje végéig. Ő képviseli az a meseszép gondolatot, amit a szakrális néprajzban kikerülhetetlen Bálint Sándor fogalmazott meg: a négy adventi hét a „ráérős, eszmélkedő csönd” ideje. És mi, a többi utcabeli, mi vagyunk az ellenpont: a csöppet sem csendesen megélt hétköznapjainkkal romboljuk azt, amit a régiek mindig a szívükben hordoztak. Ami a múlt század java részében még igaz volt, mára eltűnt. Hol van a ráérős tempó, a csönd, az ünnepváró töprengés. Nincs idő ilyen „régimódi” dolgokra. Igény is alig. Van helyette plázajárás, ajándékbegyűjtő vágta, persze annak, aki megteheti. A családi beszélgetésekben a szülők nem csordapásztorokról, az istenember köszöntésére érkező háromkirályokról mesélnek a gyerekeknek. A varázsszó az ajándék. Jól van ez így, mondatná velünk a realisztikus énünk. A jelképek erejébe kapaszkodó jobb felünk meg azt válaszolná, nagyon nincs ez jól. De mit tehetnénk, fölmentést kapunk a „gyorsuló idő” mantrázásától.
A biblikus történetek és a Szentíráson kívül eső legendamesék egykor filléres ponyvák lapjain elevenedtek meg, aztán a legtöbbjük folklorizálódott, szájhagyománnyá vált. De hol vannak már a Küsmödi Bálintok és más híres paraszt-mesemondók, az életünkből, az olvasmányainkból kikoptak ezek az „anakronisztikus” témák, persze, kell a hely a vérvalóságnak. Nem kesergek – a tényt rögzítem. És örülök annak, ami hellyel-közzel megmaradt: az együttérzés. Mert messze ugyan már az idő, amikor a falvak népéből a jámborabbak felosztották maguk között a tennivalót, s adventkor egy-egy szegény sorsú gyermekes családot pártfogásukba vettek – de mégis: a közösségi portálok spontán akciói mutatják a példát, hogy a szolidaritás nem veszett ki nyomtalanul. Az újvárosi segélyakciók is erről beszélnek.
Úrjövet – így fogja rövidre a népnyelv az Adventus Domini-t, a karácsonyünnepre vezető négy hét lényegét. A várakozás időszaka ez. Mást üzen a hites embernek, mást a nem hívőnek. Ám beszédes az a megfigyelés, hogy a templomok kapuját soha máskor nem lépi át annyi ember, mint ebben az időben. Karácsony – a legszebb szavaink egyike. Pedig nem is ősi magyar szó, szláv jövevény, a keleti szlovákoknál, a máramarosi ruszinoknál, a huculoknál épp úgy föllelhető. Különösen hangzik a délszlávok népi-gyermeki bájt hordozó ünnepjelölője, ahogy a régi pentelei rácok is mondták: Božič – vagyis Istenke. Az emberré vált Istent köszöntjük ilyenkor. Meg a téli napfordulat után a gyarapodó fényt, a vigasztalanban a reményt hozót. A kezdetet, az indulást, a születést. És a sarkunkban taposók, a kisgyermekek tiszta örömének forrását.
