Kölykök a márványcsúszdán

1956 októberében Laczkó kovácsmester és brigádja csörlőkkel kényszerítette térdre a monumentális építményt, a szovjetek dicsőítésére szolgáló obeliszket. A fekete márványból készült csillagos emlékmű szülővárosom különös látványossága volt: két tűz közé szorult, ugyanis egyfelől a püspöki palotával, a másik oldalról a székesegyházzal kellett szembenéznie, ráadásul Szent István szobra a kezében tartott kereszttel épp az obeliszkre mutatott…

Az amúgy is tisztelt Laczkó kovácsmester népszerűsége ugrásszerűen megnőtt a forradalmi napokban, de leginkább a gyerekek voltak hálásak neki: egy csúszdát kaptak tőle a város közepén. Emlékszem, mindenszentek napján reggel megkezdtük a fenéken szánkázást, abba se akartuk hagyni, csak szüléink erélyes fellépésére tartottunk egy misényi szünetet, aztán a szertartás után ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Az életlen, homályos fotó szerzője ismeretlen. Én attól kaptam, akinek az apja volt a „háromszor följelentett ember”.

Rusvay Tibornak hívták. Író, kutató, fordító, nyelvész, irodalmi lektor volt egy személyben. Nagyjából mindegy volt neki, hogy lengyel, szerb, orosz, angol, német, francia vagy latin szöveggel kellett megbirkóznia, de az ógörög se fogott ki rajta; a magyar- vagy világirodalomról, történelemről nem is beszélve. És – mi sem természetesebb – otthon volt a művészetben is, legyen szó zenéről, vagy szobrászatról, festészetről. A régi polihisztorok egyikét tisztelhettük benne.

A tatabányai Rákosi Mátyás gimnáziumból rúgták ki először, mert lázító szavai miatt egy diákja feljelentette. Távol, Cegléden próbált megkapaszkodni, ott meg az igazgatója jelentette fel, amikor megtudta, hogy „veszélyes” ember. Nagy tekintélyű mentorai, Keresztury Dezső, Németh László és Illyés Gyula, hogy ne legyen szem előtt, s így megmentsék a börtöntől, kijártak neki egy varsói aspirantúrát. Akkor megtanult lengyelül, mindössze pár hónap alatt... Lengyel földön kapta a hírt: Pesten felkelt a nép! Részt vett a forradalom melletti tüntetésekben, megint feljelentették, akkor épp egy kolléganője. Hazajött, bekapcsolódott az ellenállásba. 1957-ben hűtlenség és hazaárulás vádjával „duplanullás” perbe fogták. Csak egy hajszálon múlt, hogy elkerülte a legsúlyosabb ítéletet.

A börtön után évekig nem taníthatott. De mi, a szerencsés környékbeli kamaszok sokat kaptunk tőle. Hogyha nem az ő példáján tanulom meg 1956 valóságát, tán soha nem jutok el azokhoz, akiknek történetét már felnőttként ismerhettem meg: az ’56-os pentelei nemzeti bizottság vezetői, a Vasmű fegyveresei, a katonai ellenállás megszervezői, a gyárőrségek önkéntesei, a nemzetőrök – és az áldozatok történetét… a legidősebb nyolcvanhárom éves volt. Mindannyiukra emlékezünk a szabadságharc eltiprásának évfordulóján.