Hagyományút előtt

Lányom teszi elém az ismertető füzetecskét, varázslatos hely – mondja, és a lelkemre köti: feltétlenül el kell mennünk még az ünnep előtt, a téli csöndben oda, Nyugat-Magyarország egyik pontjára. Pihenned kell – nyomatékosítja, és megjelöli az úti célt: Kőszeghegyalja falucskája, Velem.

Nem akarok csalódást okozni gyermekemnek, így aztán nem árulom el: jól ismerem a helyet, voltam ott régebben kétszer is, nem biztos, hogy harmadszor is oda kéne menni. Érvelek: ha már útra kelünk, mehetnénk épp Erdélybe, a székely őseinkhez, vagy a csángó barátokhoz, a távoli rokonokhoz, akik szétszóródtak és Kárpátalján rekedtek, jelképesen az ő körükben is hazatalálhatunk – de a lányka hajthatatlan marad. Kitart Velemnél.

Szóval, ha beadom a derekam, és elmegyünk, én, aki nem oda gyökereztem, és végső soron idegenbe érkezem, a prospektus szavai szerint megtalálom-e az irányt – hazulról haza?

Ez a „hazulról haza” ugye az önmegismerés stációit jelentené, amelynek vége a bizonyosság: ami körülvesz bennünket; abban mik is volnánk? Otthon vagyunk-e benne? Ne cifrázzuk: önmagunk megleléséről van szó. Az igazi hazatalálásról.

Most tehát, ha nekiindulunk, meg kellene lelnünk a hazaesszenciát. Jegyzeteimet bogarászom. Emlékeimbe kapaszkodom. Visszaidézem, amikor, először tértem be a Velem bejáratánál lévő kis magyarságfaluba. Novákfalva a neve. Őrt álló faoszlopok fogadtak. Körös-körül nemzeti jelképek, hagyományaink lenyomatai, tradícióink példázatai. Három hatalmas vigyázó bálvány, egyiken turulmadár – az ismertető szerint a rakamazi leletből –, a másikon a nagyszentmiklósi aranykincsből való griff rajzolata, a harmadikon bezdédi tarsolylemez. Az oszlopcsúcson a Fiú születését „elbeszélő” tulipános csillag a kalotaszegi Zsobokról. Faragott oszlopok, honfoglalás kori életképekkel, erdélyi mesterek által fába vésve. A vezéroszlop egy sajátos „történelemlecke” egész jelképsorral.

Millenniumi emlékmű: vizesárok keríti a hatalmas teret, a bevezető hidat őrállatok vigyázzák, a zöldhalompusztai szkíta aranyszarvasok. A tér közepén a jelképes hármas halom az apostoli kettős kereszttel, azon Nagy-Magyarország rajzolata. És benne feketével kerítve a maradvány, a Trianon-hagyaték. A három hatalmas szikla kőalapzatát vasabroncs palástolja. A múló időt harangszó jelzi. A kalotaszegi haranglábban lakozó bronzmonstrum mindennap megszólal, pontosan délután fél ötkor: arra a pillanatra emlékeztet, amikor a pecsétet rányomták a végzetes trianoni békediktátum okmányára. Egy hatalmas trikolór a szabadtéri templom „boltozata”, és székely kapuk övezik.

Próbálok egy metaforát keresni, belesűríteni a hely lényegét. Afféle nemzeti-lelkigyakorlatos hely az. Lehet, hogy ebben az adventben elmegyek ismét oda. Hazulról – haza… ha már az ősök földjét tényleg nem lehet egyszerre végigjárni.