„Hála Istennek, tüdőgyulladás!” Kikerekedett az öreg könyvszerkesztő szeme, amikor ez a mondat elhangzott. Ráadásul széles mosollyal közölte az orvos. A körötte lévők is mosolyogtak. Hogyhogy? És miért a „hála Istennek”? Aztán csak leesett a tantusz.
Jó ideje koptatta az orvosi várók padjait. Azon a napon is kezelésre ment. Az előzetes vizsgálatot végző a homlokát ráncolta, aztán átküldte a szomszédos intézménybe. Ott újabb vizsgálat, a végén közölték, menjen vissza, az eredményt majd átküldik a doktornak. Mire visszaért, átküldték, ezt tudatta örömmel a kezelőorvosa: tüdőgyulladás. Mert sokkal rosszabbra számított. Emberünk eltűnődött az élet dolgainak viszonylagosságán. Lám, van, amikor egy tüdőgyulladás-diagnózis is jó hír. A súlyosabbhoz képest.
Valaki leült mellé. Felismerte: egykori csoporttársa, a hajdani szép szőke lány. Beszélgetni kezdtek. Megtudta az asszonytól, hogy csak valakit elkísért – „én magánklinikára járok”… –, és amúgy nincsen vele semmi különös – „élem a gazdag polgárasszonyok unalmas életét…”
Igen, ez az alig palástolt dicsekvés ismerős, a lány már egykor is úgy viselkedett, mint aki az istentudatúak régiójába tartozik, pedig egyszerűen szerencséje volt akkor is, amikor még nem gazdag polgárasszonynak mondhatta magát, csak egy rafinált, ügyeskedő, simlis zugkereskedő tehetős sarjának.
A sikert, a gazdagságot méltósággal viselni nehéz, kell hozzá született készség, hozott intelligencia. A lányról viszont mindig üvöltött, hogy ezeknek híján van. A pénzes csemeték magabiztosságával vetette magát az univerzitász pezsgő világába. Naponta csodálkozott rá az új és új dolgokra, és naponta mondott véleményt, ilyen sommásan: „Ez a Vonnegut egész tűrhető író, egy csoda pofa!” A városi színházban akkor volt vendégszereplő két zseniális művész, a velük való találkozás ily velős ítéletet csalt ki belőle: „Nagyon cukik!” A csúcs az volt, amikor már „bő” tapasztalattal – épp csak túl az első szemeszteren – azt mondta a nagy tekintélyű filozófia-tanárról: „Elég értelmes”.
Nem volt népszerű diák – emlékezett vissza a könyvszerkesztő. Egyszerűbben fogalmazva: sokan utálták a lányt. Hát igen, a közítélet alapja a közösségi tapasztalás, az pedig sosem a kivételekből szűrődik le. Csakis a nagy átlagból. És az a fruska nem az üdítő kivételhez tartozott. De még a nagy átlaghoz se. Egyedi jelenség volt. Az is maradt.
A közös témából hamar kifogytak, elköszöntek egymástól. A „gazdag polgárasszonyok unalmas életét” élő nő tán a magánklinikára vette az útját, a könyvszerkesztő meg várt a kezelésre. Mindig vitt olvasnivalót, elővette, belelapozott. Az Amerikában élő professzor, az első magyar űrturista, nem mellesleg milliárdos Simonyi Károly történetéről szólt az írás. Arról, aki Magyarország fölött átrepülve Radnótit olvasott. Visszatérte után az első útja Magyarországra vezetett. Szülőföldjére. A magyar emberek megismertek egy közvetlen, rokonszenves, amúgy nemzetközi hírű tudóst. És tanulhattak tőle szerénységet, természetes egyszerűséget.
