Rabemlékek fogságában

. Ő még így is matuzsálemi kort érhetett meg. Nem úgy a szintén egy évtizedig raboskodott pentelei Nagy Antal. Rá tavaly novemberben emlékeztek rokonai és barátai, tiszteletére emléktáblát avattak hajdani háza falán.

Nagy Antal az egyik legnagyobb, egyben a legkegyetlenebb büntetőhely, a vorkutai tábor foglya volt. Családja semmit nem tudott róla. De reménykedtek, s nemhiába. 1955-ben, félig tönkremenve, de hazajutott. Szenvedéseiről, a szénbányában végzett kegyetlen munkáról, az éhezésről, az embertelen körülményekről sosem beszélt. Őrizte titkát, mint annyian mások – hisz’ nekik még panaszkodniuk se volt szabad.

Hatszázezer, de egyes források szerint nyolcszázezer is lehetett azok száma, akik „málenkij robotra” elhurcolva, vagy a hadszíntéren fogságba esve kerültek valamelyik rabtelepre. Kétharmaduk sose térhetett vissza. Ők idegen földben nyugszanak: gulág-tömegsírokban, vagy „jó esetben” egy gondozottabb rabtemetőben. A legtöbbükről semmit sem lehet tudni – a Pentelén született, de innét elszármazott Halasi Andrásról se, csak annyit, hogy neve Szegezsa táborának lajstromában szerepel. Ott megszakad a fonál, nem tudni, mi lett a sorsa, hol nyugszik. Hogy a neve egyáltalán fönnmaradt, az egy sorstársának köszönhető. Ez a rab Böröczki Imre volt. Ő füzetbe rótta társai nevét. 1200 katona adatait írta össze. Rokonai évtizedeken át ereklyeként őrizték a kivételes dokumentumot, ami egy derék ember igazi hőstettéről is mesél. Mert mi másnak mondhatnánk azt, hogy valaki a szörnyű körülmények közt is a kevéske pihenőidőben neveket gyűjt, adatokat körmöl, azokra gondolva, akiknek az utolsó üzenetet jelenti majd ez a megsárgult füzet. Ezerkétszáz név – köztük a kevés hazatért, és a sok éhínségben meghalt vagy kivégzett ember neve…

Vorkutától, Szegezsától messze van Darnica, a kis rabgyűjtőhely. Kijev peremén állt a 62-es jelzetű főtábor. Szomszédságában a temető. Tizenegy magyar hadifogoly nyugszik ott. A közelben a 2-es altábor, ahonnét sok év után egy rab, Bácskuti László 1948-ban szabadult. Társaival csak Máramarosszigetig jutott. Ott újabb két évig tartották fogva őket. Sosem adta fel a reményt, hogy hazatér a szülőföldjére, Délvidékre, de a mindenható orosz táborparancsnok döntött a foglyok sorsáról: vagy Magyarország, vagy irány vissza a Gulágra! Persze, hogy mindenki az előbbit választotta. És a rabság után következett a félig-rabság. Ám hogy megéledjen bennük az illúzió, nem rögtön. 1950-ben ugyanis először Debrecenbe vitték őket. Onnét aztán hamarosan Pentelére – újabb, igaz, már kulturáltabb körülmények közt végzett kényszermunkára. Másfél év múlva véglegesen szabadult. Sorsa aztán szerencsés fordulatot vett: tanult, tanár lett. És a többi gulágoshoz hasonlóan élt – lakattal a száján…