A félelmetes galeri

2017. február 12. (vasárnap) 8:20 - Várkonyi Balázs

Jaj, Istenem! – csak ennyit tudtam mondani; csak egy feljajdulásra futotta, amikor megláttam a fotót az interneten. A szép Szentirmay-lányok egyike tette föl. És a kép megszólaltatta bennem a gyermekkort.

Ahol éltünk, a Csányi-telep, egybegyűjtött sokféle embert. Az úriemberség „árfolyama” arrafelé egyébként rendkívül magas volt. Ez a minőség kötötte össze a sok nyelven beszélő, politikai elítélt klasszika-filológust és a derék munkásembert, a kovácsmesterség arisztokratáját. És e minőség egy másik szegmense kötötte egymáshoz a gyerektársadalom tagjait: a szolidaritás.

A bandaháborúkat persze, ahogy illik, menetrendszerűen megvívtuk. Naná, hogy a lányokat ebből kizártuk mi, vagánypalánták: a magát „félelmetes galerinak” nevező kis csapatunk mindegyik tagja bele volt zúgva valamelyikükbe. Készek lettünk volna őket megvédeni, akár az életünk árán is. Kár, hogy a lányok ezen csak nevettek; ők, akik ott mosolyognak a megfakult képen: Jójárt Évi, Magdi, Szentirmay Mari meg Évi, és a többiek, azok is, akik nem kerültek a fotómasina lencséje elé, mert épp nem voltak a Mikszáth utcai elvadult grundon. Na és a fiúk! A félelmetes galeri tagjai! Különösen az a guggoló, aki mintha imádkozna, de csalóka a kép, ő is mindenre elszánt harcosok egyike…

Édes Istenem! – jajdulok fel most is, mert szíven üt egy emlékkép. Visszagondolok arra, amikor az akkori idők, az ötvenes évek szomorú napjairól írtam. És egy régi társunk sírni kezdett, amikor ehhez a részhez jutott:

„Pista, menjünk!- ismételgette anyám, hiába, Pista csak állt a kisszoba ablakánál, és nézett a semmibe. A ház előtt, orral a Tüzép felé, ott terpeszkedett a Csepel autó, vagy két órája várva az indulást. Barátok állították oda. A meneküléshez. Tudták, ha Pista marad, ismét csak a meghurcoltatás jut ki neki. A sofőr, amikor már az orosz tankok moraját is hallani vélte, becsapta az autó ajtaját, elment. Így maradt Pista és családja Magyarországon.

Pista az apám volt. Anyám meg az anyám, mint ahogy az rendes családban illik. Mellesleg a miénk éppenséggel nem volt egy rendes család. Egy elszegényedett polgári família volt, internált és börtönt megjárt, politikai elítélt családfővel. Éltünk a dohos-romos Csányi-telepi szükséglakásban. De legalább éltünk.”

Igen, éltünk, gyerekként, barátok közt, boldogan. Megtapasztaltuk a jobb sorsúak együttérzését. A legértékesebbet, amit gyerekek gyerekeknek adhatnak.

A rovat további hírei: Napraszóló

Hamis Luca

Hamis Luca

2017. december 13. (szerda)

„Gonoszjáró” napra ébredtünk! A Siracusában született ókori vértanú, a szembetegek védőszentje, Lucia-Luca neve napján a rémek, boszorkányok kedvükre garázdálkodnak. Aki jót akar, kövesse a szigorú hagyományrendet! Rontás ellen kenjük be fokhagymával az ajtók, ablakok sarkait. Aki jószágot tart, a hajdani délszlávok – így az egykori pentelei szerbek – mintájára az istálló bejáratát is fokhagymával kenje, hogy az állatait megóvja.

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.