A félelmetes galeri

2017. február 12. (vasárnap) 8:20 - Várkonyi Balázs

Jaj, Istenem! – csak ennyit tudtam mondani; csak egy feljajdulásra futotta, amikor megláttam a fotót az interneten. A szép Szentirmay-lányok egyike tette föl. És a kép megszólaltatta bennem a gyermekkort.

Ahol éltünk, a Csányi-telep, egybegyűjtött sokféle embert. Az úriemberség „árfolyama” arrafelé egyébként rendkívül magas volt. Ez a minőség kötötte össze a sok nyelven beszélő, politikai elítélt klasszika-filológust és a derék munkásembert, a kovácsmesterség arisztokratáját. És e minőség egy másik szegmense kötötte egymáshoz a gyerektársadalom tagjait: a szolidaritás.

A bandaháborúkat persze, ahogy illik, menetrendszerűen megvívtuk. Naná, hogy a lányokat ebből kizártuk mi, vagánypalánták: a magát „félelmetes galerinak” nevező kis csapatunk mindegyik tagja bele volt zúgva valamelyikükbe. Készek lettünk volna őket megvédeni, akár az életünk árán is. Kár, hogy a lányok ezen csak nevettek; ők, akik ott mosolyognak a megfakult képen: Jójárt Évi, Magdi, Szentirmay Mari meg Évi, és a többiek, azok is, akik nem kerültek a fotómasina lencséje elé, mert épp nem voltak a Mikszáth utcai elvadult grundon. Na és a fiúk! A félelmetes galeri tagjai! Különösen az a guggoló, aki mintha imádkozna, de csalóka a kép, ő is mindenre elszánt harcosok egyike…

Édes Istenem! – jajdulok fel most is, mert szíven üt egy emlékkép. Visszagondolok arra, amikor az akkori idők, az ötvenes évek szomorú napjairól írtam. És egy régi társunk sírni kezdett, amikor ehhez a részhez jutott:

„Pista, menjünk!- ismételgette anyám, hiába, Pista csak állt a kisszoba ablakánál, és nézett a semmibe. A ház előtt, orral a Tüzép felé, ott terpeszkedett a Csepel autó, vagy két órája várva az indulást. Barátok állították oda. A meneküléshez. Tudták, ha Pista marad, ismét csak a meghurcoltatás jut ki neki. A sofőr, amikor már az orosz tankok moraját is hallani vélte, becsapta az autó ajtaját, elment. Így maradt Pista és családja Magyarországon.

Pista az apám volt. Anyám meg az anyám, mint ahogy az rendes családban illik. Mellesleg a miénk éppenséggel nem volt egy rendes család. Egy elszegényedett polgári família volt, internált és börtönt megjárt, politikai elítélt családfővel. Éltünk a dohos-romos Csányi-telepi szükséglakásban. De legalább éltünk.”

Igen, éltünk, gyerekként, barátok közt, boldogan. Megtapasztaltuk a jobb sorsúak együttérzését. A legértékesebbet, amit gyerekek gyerekeknek adhatnak.

A rovat további hírei: Napraszóló

Az ezeréves túlélő

Az ezeréves túlélő

2017. augusztus 20. (vasárnap)

Nem vagyok vallásos, mit ünnepeljek? Róka Gizi mondta ezt egykor, augusztus huszadika előtt, legalábbis anyám emlékezete szerint. Bárki más lehetett volna, nem csak a rég elment Gizella asszony gondolkodhatott ilyen sarkosan. Különben is, volt ez a nap alkotmányünnep is… Igaz, sosem hittem, hogy bárki közülünk valódi ünnepi tartalmat képzelne az alkotmánynap mögé, nem csupán politikai hívó szót.

Esti harangszó a jeles napon

Esti harangszó a jeles napon

2017. augusztus 15. (kedd)

Az ausztriai Őrvidéken Boldogasszony; Délvidéken, a Dél-bácskai körzetben Boldogasszonyfalva; a Zselicségben, Baranya és Somogy határán Boldogasszonyfa. Települések, amelyek neve a Mária-tisztelet jegyében született, és ahol különös figyelem övezi augusztus tizenötödikét: a napot, amelyen az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint Jézus Krisztus édesanyját magához emelte a Teremtő.

Csak torokra menj!

Csak torokra menj!

2017. augusztus 12. (szombat)

Gyerekek játszanak a közös udvaron. Játékfegyverrel vadásznak egymásra, kis labdák repülnek, a megcélozott menekül, közben visszakiált: lábra ér, arcra nem! A szivacslabdák persze az arcon se okoznának sérülést, még a földre pottyanva se igen tudnak fölpattanni. De vigyáznak egymásra.

Hőguta műmágussal

Hőguta műmágussal

2017. augusztus 05. (szombat)

Hét nem vagyok én egy eszeveszett bolond? Dehogynem! Szenvedek az embertelen hőségben, bevackolok a kisszobába, gondolom, segít a mozdulatlanság, a semmittevés, hátha megúszom ezt a napot fulladás vagy infarktus nélkül – de elkövetek egy végzetes hibát.

Egy korsó „védőital” orvosi receptre?

Egy korsó „védőital” orvosi receptre?

2017. július 31. (hétfő)

Gyógyszertár, sorállás, dögmeleg. Lassan haladunk, a patikárius hölgy minden pácienst tanácsokkal lát el. Tudja, mondtam már – int egy vékony fickót –, sok folyadékot! Amaz serényen bólogat, mire a mögöttem álló testes úr: Én már a mai három korsómat megittam… S hogy kétségünk se legyen, mi volt a három korsóban, hozzáteszi: ideje lenne már a sört is receptre adni!

Egy „gyorsan elviharzó élet”

Egy „gyorsan elviharzó élet”

2017. július 31. (hétfő)

1849. július 30-a: vacsoravendégek ülnek asztalhoz Székelykeresztúron, Vargha Zsigmond portáján. Bivalytejes-túrós puliszkát esznek, ezt egy versből tudhatjuk, amit a vendégek egyike, a fiatal költő írt a házigazda lányának, Rozáliának. A legenda szerint egy körtefa alatt született költemény az ifjú alkotó legutolsó műve.

Rajt, cél

Rajt, cél

2017. július 30. (vasárnap)

De hát ezüstérmes vagy, ember! – kiáltott fel a riporter annak hallatán, hogy milyen visszafogottan nyilatkozik Verrasztó Dávid a saját remek teljesítményéről.