Ahol éltünk, a Csányi-telep, egybegyűjtött sokféle embert. Az úriemberség „árfolyama” arrafelé egyébként rendkívül magas volt. Ez a minőség kötötte össze a sok nyelven beszélő, politikai elítélt klasszika-filológust és a derék munkásembert, a kovácsmesterség arisztokratáját. És e minőség egy másik szegmense kötötte egymáshoz a gyerektársadalom tagjait: a szolidaritás.

A bandaháborúkat persze, ahogy illik, menetrendszerűen megvívtuk. Naná, hogy a lányokat ebből kizártuk mi, vagánypalánták: a magát „félelmetes galerinak” nevező kis csapatunk mindegyik tagja bele volt zúgva valamelyikükbe. Készek lettünk volna őket megvédeni, akár az életünk árán is. Kár, hogy a lányok ezen csak nevettek; ők, akik ott mosolyognak a megfakult képen: Jójárt Évi, Magdi, Szentirmay Mari meg Évi, és a többiek, azok is, akik nem kerültek a fotómasina lencséje elé, mert épp nem voltak a Mikszáth utcai elvadult grundon. Na és a fiúk! A félelmetes galeri tagjai! Különösen az a guggoló, aki mintha imádkozna, de csalóka a kép, ő is mindenre elszánt harcosok egyike…

Édes Istenem! – jajdulok fel most is, mert szíven üt egy emlékkép. Visszagondolok arra, amikor az akkori idők, az ötvenes évek szomorú napjairól írtam. És egy régi társunk sírni kezdett, amikor ehhez a részhez jutott:

„Pista, menjünk!- ismételgette anyám, hiába, Pista csak állt a kisszoba ablakánál, és nézett a semmibe. A ház előtt, orral a Tüzép felé, ott terpeszkedett a Csepel autó, vagy két órája várva az indulást. Barátok állították oda. A meneküléshez. Tudták, ha Pista marad, ismét csak a meghurcoltatás jut ki neki. A sofőr, amikor már az orosz tankok moraját is hallani vélte, becsapta az autó ajtaját, elment. Így maradt Pista és családja Magyarországon.

Pista az apám volt. Anyám meg az anyám, mint ahogy az rendes családban illik. Mellesleg a miénk éppenséggel nem volt egy rendes család. Egy elszegényedett polgári família volt, internált és börtönt megjárt, politikai elítélt családfővel. Éltünk a dohos-romos Csányi-telepi szükséglakásban. De legalább éltünk.”

Igen, éltünk, gyerekként, barátok közt, boldogan. Megtapasztaltuk a jobb sorsúak együttérzését. A legértékesebbet, amit gyerekek gyerekeknek adhatnak.