Tihanyban jártam két hónapja. Sokadik zarándokutam volt ez. A hely mindig visszahúz. Nosztalgikus kényszer. Vállalom, pedig tudnivaló: a nosztalgia erősödése a végzetes öregedés legbiztosabb mutatója. Intő jel. Nálam ez a Tihany-szindrómát jelenti.
Hogyne húzna vissza, amikor annyi élmény ért ott! És olykor kudarc: például amikor nem voltam képes érthetően elmagyarázni az akkor ötéves gyermekemnek, hogy hová tűnt a tihanyi visszhang. Szegény, egyre csak hahózott, de alig kapott valamit vissza a hangjából. Odébb egy kapatos ötvenes azt ismételgette jó hangosan, hogy „szevasz, Jóska”, aztán mérgelődött, hogy nem tölti be a fél templomhegyet az ő üdvözlése.
Tényleg, hová tűnt – és egyáltalán, volt-e valaha az a híres tihanyi echó…? Volt hát, bizonyosság rá Csokonai Vitéz Mihály verse. Vagy éppen a tudós poéta, Garay János szava – ő regét is kerekített a különös tüneményről.
A legenda szerint az egyszer volt szépséges királylányt némasággal verte meg a sors. Magányosan élt a hegyen, aranyszőrű kecskéit legeltette. Egyszer megpillantotta őt a tóban lakó hullámkirály, aki aztán a beteg fiának egy korsó kecsketejet kért. Kapott, ezért hálából feloldotta a leányt a némaság alól. A felgyógyult ifjú annak rendje szerint beleszeretett, ám az gőgös volt, kevélységében szóra se méltatta őt. A királyfi belehalt a bánatba. A feldühödött hullámkirály átkot küldött a szép hidegszívűre, ráadásul, hogy többé senki se láthassa, a sziklafalba zárta. Attól fogva a lány a saját hangját elveszítette, csak a másét volt képes visszhangozni.
Van, aki ma is hallani véli a visszhangot – pedig tényleg eltűnt. Létezésének is, megszűntének is van logikus magyarázata. A XVIII. század óta volt hallható a tihanyi echó – azóta, hogy az apátsági épület elkészült, s a Visszhang-dombról elküldött szavak visszaverődtek az északi falról. Csakhogy a múlt század elejétől a rohamos beépítés, na meg a díszfák tömeges telepítése miatt a jelenség egyre inkább megszűnt. A tér tagoltsága, a fák terebélyesedése elnyelte azt, ami korábban visszaverődött. Ma már inkább csak vélni lehet, hogy valamit visszaadnak az ősi falak…
És mégis: Tihanyban ma is hallható a visszhang. Akkor, ha csöndben van az ember. Ha meg se szólal. Csak szemlélődik. És hagyja, hogy a hely meséljen. Nem azt mondja a belső hang, hogy hahó, se azt, hogy szevasz, Jóska, hanem azt, hogy a Csokonai-liget peremén a forráskúp várbástya volt valamikor, a benne lévő barlangban pihent meg a várőrség. Az 1848-as honvédekről is mesél a belső hang a Gyulai Gál Miklós tábornok emlékére faragott fánál. A domb végiben, a Golgotánál meg kétezer év szól hozzád.
Évezredes az üzenete az apátsági épület előtt lévő monumentális kőtekercsnek, amelyre a szobrász, Csíkszentmihályi Róbert az eredetiben fennmaradt legrégibb dokumentum, a tihanyi alapítólevél szövegtöredékeit véste: a magyar szót rejtő legősibb nyelvemlékünk darabjait.
Történelemről, magyarságról, megtartó hitről, hagyományról szól Tihanyban az újra megtalált visszhang.
