Vaddisznólesőben

2017. február 4. (szombat) 10:59 - Várkonyi Balázs

Szó esett erről nemrég, de emlékeztet is rá a gyerek: vaddisznó. Eldőlni látszik a hétvégi kirándulás dolga. És a rendelés mellé egy kívánság: nosztalgiavonat. Indulás hát szombat reggel, irány a pályaudvar, ahonnét közelítetek a mesés erdő felé.

Gyerek jókedvű, apa komor – fogalma sincs, hol találkoznak majd egy meglesni érdemes jószággal. És főként: a vad hogyan reagál majd erre? Mindegy, a célnál vár egy mindentudó ismerős, majd segít…

Az állomáson az első meglepetés: aznap nincs nosztalgiavonat, a közönséges járat meg nem izgalmas. Ha nincs, új úti cél kell, előtte azonban váratlan ingyen lecke következik a jó modorról. Nagydarab ember ordítozik, erre biztonsági őr a társának: Né, a csóka mit üvölt, majd ő is üvölt: Ne kiabálj itt, mert kinyomom a szuszt belőled! Helyben vagyunk, meghitt és otthonos minden, ahol a napi túlélőgyakorlatot végzi az utazó, és ahol ajánlatos eltakarni a kisgyerek szemét, vagy gyerek nélkül utazni, bár az igazat megvallva, édes mindegy, hogy a kölök e helyen, a való élet sűrűjében edződik a jövőre, vagy a tévévalóság készíti fel rá, ám ez a természetes szemléltetés mégis hatásosabb, könnyebben tanul így az utód. Lám, most is nézheti, mint terül el egy láthatóan hótt részeg fickó egy padon, kicsit odébb, a buszállomás mögött pedig egész nap láthatja a beszeszelt utcai harcosokat rajcsúrozni, ordibálni, alkalmi asszonyaikat markolászni, és ha szerencséje van, anatómialeckét is kaphat, amikor épp vizelni támad kedve valamelyiküknek.

Irányváltás tehát – a budakeszi vadaspark közel is van, és vad is biztosan akad arrafelé. A buszon a gyerek elmajszolja a fasírtos zsömlét – egy jót falatozok, mondja –, majd alighogy lenyeli az utolsó morzsát, újrakezdi: vaddisznó! És hiába jössz azzal, hogy vagy lesz, vagy nem, szerencse dolga, és mennyi más szépséget rejtenek a hegyek, ha kimondta, hogy vaddisznó, akkor vaddisznónak ott majd lennie kell. Kísérletezel: nem csak állatot láthattok, hanem pompás tölgyeseket, bükkösöket, lesz ott vadkörtefa, berkenye, ezernyi különleges virág… szenvedsz, a kölök meg flegmán odaveti: de Apa, most tél van! Ebben momentán igazat is adsz neki. Rögtönözöl – hisz rég olvastad a vadasparkmutatót –, beszélsz, megsaccolod, hány méter lehet a legmagasabb pontja, mire jön a cseppet sem váratlan kérdés: és ott van a vaddisznó?

Mit tegyünk egy monomániás hatévessel, valahol olvastad, hogy a budai hegyekben talán százötven-százhatvan őzet és ugyanannyi vaddisznót tartanak nyilván, csak reméled, hogy nem tévesztetted el a számot, és töprengesz: mi a valószínűsége, hogy éppen nektek mutogatja magát az egyikük?

Odaértek. Megcsodáljátok a vadaspark megannyi négylábúját, majd kis séta a kijelölt úton. És csodák csodája, negyedóra sem telik el, amikor vagy kétszáz méterre a cserjék közt föltűnik egy vaddisznó! Biztonságos messzeségben van, rátok se hederít, egyébként is megszokták az embert. A kiskölök dermedten bámulja, majd hirtelen megszólal: Fázom, menjünk!

A vaddisznó békésen elballag a messzibe.

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.