Gyermekeim vissza-visszatérő felszólítására belekezdek a csupa-szép történetek egyikébe, de ők tiltakoznak: ne azt, hanem.. Mindig azt akarják hallani, amiben a régvolt keserű magvai lapulnak. Persze, hisz érzik, milyen lehetett az élet ott, a telepi szükséglakásban, ahová apjuk családját a sors kényszerítette.
Állok a legkisebbel, lánykámmal a Mikszáth utca sarkán. A hajdani lepusztult háznak már csak hűlt helye van. Előttem az emlék: az esőtől felduzzadt salaktengerben lovas kocsijával közeledik a Tüzép-telepi fuvaros, látom, ahogy a nagy gumikerekek kétfelé préselik a folyós masszát, az csak úgy zúdul befelé az ajtórésen. Anyám otthon van – persze, többnyire otthon, mert a politikai bűnös apám miatt épp nem taníthat –, szalad hát a lapáttal, vödörrel, felmosóronggyal…
Változik a kép. Szürke ruhás ember támaszkodik a villanypózna betongyámjára, ő a villanyszámlás, havonta jön, havonta beszélik meg anyámmal a világ dolgait. – Asszonyom, hiába már, Anderzon meghalt, csókolom! – mondja a férfi, viszontlátásra, vágja rá villámgyorsan anyám, de jön a viszontválasz, nem megyek még, Magduska, és csak mondja a bő patakként áradó történeteit, majd leszűri a tanulságot. Mindig ez a koreográfia, a hórihorgas ember mesél, és minden gondolatsor végén jön a szomorú híradás a titokzatos ember haláláról. Tudtuk persze mi, kölykök is, hogy a számlás bácsi Andersent akart mondani, csak örökre úgy épült be a tudatába, hogy Anderzon, de a lényeget értettük: a nagy dán mesemondó halála azt üzeni, hogy nincs mese, vége, de élni kell; és megette a fene ezt a világot, amiért olyan, amilyen.
Fotó:Wikiart
Erről szólt minden, ami a szálfa emberből kibukott, válogatott jelzőkkel illette a rendszert, kárhoztatta annak hazug prófétáit, Kádárostul, mindenestül. Soha nem jött híre, hogy a bőrkabátosok elvitték volna, persze, hisz’ megválogatta, ki előtt mit mond. Anyám a cinkosa volt, nagy összhangban szidták az egész bagázst. Olykor a kemény székely asszony, mintha félreértené a vissza-visszatérő mondat végén a csókolomot, gyors elköszönéssel próbálta berekeszteni a diskurzust. Ez csak annak szólt, hogy dolog van, szalad a ház, főzni-mosni kell; aztán mégis mindig minden halasztódott, mert jólesett kibeszélni a fájdalmat afölött, hogy mit rabolt el a hatalom az embertől: kitől a megélhetése földjét, kitől a tégláról téglára összerakott házát vagy az örökölt jószágát – és a legtöbbtől a lelke nyugalmát.
Folyt tehát a vége-nincs eszmecsere, záporoztak a szidalmak a kifordult világot igazgató hitványakra. Ha illetéktelen fül hallja, rendőrt is küldhetett volna a „néphatalom” nevében a két veszélydes zugszervezkedőre, de nem volt fültanú, így a számlás is, anyám is megúszta. Apám már nem, de az egy másik történet.
A villanyszámlás havonta jött, havonta temette Anderzont. Jól kibeszélte magát, láthatóan mégsem nyugodott meg. Hát hogy nyugodott volna. Ahogy mi sem. De megtanultuk, Anderzon meghalt, nincs hát mese; ám soha nem szabad ebbe beletörődnünk.
- Nyitókép forrása:keptar.oszk.hu -
