Dunaújvárosban született, itt járt általános- és középiskolába, a Vasasban ismerkedett meg a néptánc világával és virágzó karrierje is innen szökkent szárba. Auksz Évával beszélgettünk az indulásról a nagy korszakváltásokról, a sorsszerűségről, a színház világáról és persze Dunaújvárosról.
A beszélgetést korszakokra bontottuk, hiszen a művésznő élete bővelkedik a korszakváltásokban, ahogy fogalmazott: mindig jó időben találkozott a megfelelő emberekkel, akik segítették őt és mindig olyan feladatok elébe állította őt a Jóisten, amiket meg tudott oldani.
A művészi pályafutása, ha úgy tetszik itt kezdődött Dunaújvárosban, hiszen néptáncolni tanult a Vasasban. Hogyan csöppent bele ebbe?
- Tíz éves voltam, amikor Szögi Csaba – Novák Ferenc tanítványaként - idekerült a Vasas Néptáncegyütteshez. Maga is fiatal lévén átszervezte a Vasast és meghirdetett egy utánpótlás csoportot. Korábban édesapám is néptáncolt, így ő ajánlotta, hogy próbáljam ki én is. Tíz évesen nem volt kedvem ehhez, el sem mentem a felvételire. Aztán egy barátnőm lelkendezett, hogy ő elment és fel is vették és mától ő néptáncos. Ennek hatására én is jelentkeztem és a pótfelvételin bekerültem az utánpótlás csoportba.
Hűséges maradt a néptánchoz, de tizennyolc évesen jött egy kósza gondolat.
- Igen, tizennyolc évesen beadtam a jelentkezésemet az akkor még Színművészeti Főiskolára, a musical szakra. Megszerettem a néptánc, a fellépések, a színház világát és ezért döntöttem így. A harmadik rostán azonban eltanácsoltak.
Viszont ez nem tántorította el attól, hogy a művészi pályán maradjon.
- Természetesen nem. Szögi Csaba, aki ekkor a Közép Európai Táncszínháznál dolgozott, azt mondta, ha van kedvem, ő szívesen lát a társulatnál. Igent mondtam és így kerültem fel Pestre tizennyolc évesen.
Gondolta volna, hogy egy „pók” fogja továbbszőni a karrierje hálóját?
- Őszintén szólva nem, de megint sorsfordító esemény következett el az életemben. A Táncszínházzal, Sebestyén Csaba rendezésében a Don Juan Szerelem Halála című darabot játszottuk, ahol én egy póklányt alakítottam. Egy erotikus hangvételű kemény mozgásos szerep volt ez, amiben először látott engem Iglódi István, aki akkoriban a Nemzetiben rendezett, ahol Sebestyén Csaba volt a koreográfusa a zenés daraboknál. Ekkoriban Fehérváron készültek a Régi nyár című darabra, de egy szerepre hiányuk volt. Iglódi István ekkor vetette fel, hogy mi lenne, ha a póklány kerülne ebbe a szerepbe. Hívott és elvállaltam. Itt már nemcsak táncolnom, de énekelnem és prózát mondanom is kellett. Olyan jól sikerült, hogy egy évre rá megkaptam a Csókos asszony címszerepét.
Ezután újabb mérföldkőként következett a Nemzeti Színház.
- 1995-ben szintén Iglódi Istán hívott a Nemzetibe, kisebb szerepekre, amolyan külsősként. Nem volt könnyű egy ilyen nagy múltú színházban megállni a helyem pláne olyan nagy nevek között, mint akik akkor ott dolgoztak. Sinkovits, Agárdy, Tolnay Klári, Lukács Margit. Nagyon nagy szeretettel fogadtak, látták, hogy akarom csinálni és ehhez minden segítséget meg is kaptam. Aztán István bedobott a mély vízbe és azt javasolta, hogy menjek el a My Fair Lady főszerepének meghallgatására. Az esélytelenek nyugalmával rugaszkodtam neki és sikerült. Aztán tizenhét évig játszottam ezt a szerepet, több mint 350-szer bújtam Eliza Doolittle bőrébe.
Ugorjunk egyet az időben, menjünk 2009-be, majd 2010-be, mindkét dátum ismét nagy jelentőséggel bír az életében.
- 2009-ben elveszítettem a szakmai apukámat, mert én a mai napig így tekintek vissza Iglódi Istvánra. A mentorom, a támogatóm és tényleg a szakmai apukám volt, nagyon megrázott a halála. Ő azon dolgozott, hogy a Pesti Magyar Színház, mert akkor már így hívták következő igazgatója a párom, Őze Áron legyen. Döntését Áron is és a társulat is elfogadta, így be is nyújtotta a pályázatát és végül meg is nyerte, ő lett a direktor. Én nehéz helyzetbe jutottam, hiszen az egyik mentorom vezetése után a párom igazgatása alá kerültem. Nehéz volt megértetnem a körülöttem dolgozókkal, hogy Áron a színházban nekem is az igazgatóm, ugyanúgy, mint bárki másnak, nincs kivételezés. Szakmailag viszont sokat fejlődtem az itt eltöltött húsz évem alatt.
Merthogy 2015-ben Őze Áron mandátuma lejárt a színháznál, Önt pedig finoman szólva eltanácsolták. Újabb korszakváltás következett.
- Igen, Áron nem nyújtotta be újra az igazgatói pályázatot, engem az új direktor pedig finoman szólva is lehetetlen helyzet elé állított, mondván, hogy színészként nem tart rám igényt, de a tánckarban ugrálhatok, ha akarok. Érthető módon nem akartam. Így elhagytam azt a kis családot, ahol húsz évig éltem, tanultam, fejlődtem. Fájó szívvel jöttem el, de nem bántam meg. Szabadúszó lettem, kinyílt előttem a világ és jött egy újabb véletlen, egy újabb sorshelyzet. Életemben nem hívtam fel senkit azért, hogy szerepet vagy állást kapjak, mert nem volt rá szükségem, de most mégis megtettem és felkerestem Lőrinczy Gyurit, az Operett főigazgatóját, hogy tud-e segíteni. Őt még gyerekkoromból, a néptánc révén ismertem, együtt ugráltunk a Szegedi Szabadtérin, ő a Bihari én a Vasas színeiben. Tényleg kicsi a világ és kegyes a sors, ő ismerte a pályámat és nagy bizalommal adott nekem munkát, jelenleg négy darabban is játszom az Operettben.
Aztán egy újabb fordulat jött tavaly egy diploma és egy szép szakdolgozat formájában.
- Korábban nem éreztem a diploma hiányát, hiszen hívtak, mentem, dolgoztam, sikereket értem el. Aztán a művészeti vezetés kitalálta, hogy diploma márpedig kell, egy színház csak húsz százalékban foglalkoztathat nem diplomás művészeket. Így beiratkoztam a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ahol tavaly diplomáztam. Szakdolgozatomat Iglódi Istvánról írtam. Nagyon sok mindent tudtam meg róla így, ami a húsz éves ismeretségünk alatt nem sikerült, lévén ő nagyon zárkózott ember volt. A diplomamunka kapcsán találkozhattam és beszélhettem az édesanyjával is. Újabb kapocs lett köztünk a Tanár Úrral ez a dolgozat és a felkészülési munka, így a halála után is.
Diplomásként, az Operett tagjaként most újra Dunaújváros, a Bartók Színház, ahol történetesen Őze Áron az igazgató. Nincs déjá vu-je?
- A Vasas fennállásának egyik kerek évfordulóján léptem már itt színpadra, tehát a közeg nem új nekem. Nem vagyok a társulat tagja, tehát olyan érzések nincsenek bennem, mint a Pesti Magyarban voltak, míg Áron volt az igazgató. De nagyon jó érzés, hogy kinézek az öltöző ablakán és a régi iskolámat látom. Jó itt lenni, pedig a szüleimhez gyakran járok, tehát nem az van, hogy harminc év után visszatértem. A színház szcenikailag egyébként kiváló, minden technika adott egy jó előadáshoz. Az Ájlávjú próbái alatt még nem éreztem igazán, hogy egy másik közönség, a szülővárosom közönsége előtt állok majd. A kicsit kalandosra sikerült premier végén, azonban büszke voltam arra, hogy itt állhatok a Bartók színpadán és jó volt látni a telt házat, a sok mosolygós, helyi embert. Hazaértem.
