Régi iskolámnál járok. Az egyháztól egykor elrekvirált intézményt nívós iskolaként jegyezték az állami években is; de szerencsémnek éreztem, hogy előtte, amíg anyagilag bírta a család, bencés gimnáziumban csiszolódhattam. Sokáig csak az ott kapottra építkeztem.
Bánhegyi Jób lenyűgöző műveltsége, Csizmadia Gerő kivételes szuggesztivitása, Nádasi Alfonz briliáns elméje és sok más volt a kivételes értékmérő.
Kényszerűen visszatértem szülővárosomba. És új értékekre leltem. A zene és a matematika kettős kötésében élő Sólyom Károly, az egyenes derekú, rendíthetetlenül etikus Szimon Béla, vagy a tudományt szeretnivalóvá tevő Takács Károly adta a mintát. Hálás lehettem a sorsnak e két világban szerzett tudásért.
Volt még valaki, aki nélkül nem lehettem volna önmagam. Emléktáblája előtt emlékezem rá: Rusvay Tiborra. Iskolában engem nem tanított. Az én időmben száműzetését töltötte. ’56-os elítélt volt, részt vett az ellenállás szervezésében, hűtlenség és hazaárulás vádjával „duplanullás” perbe fogták. Épp hogy megúszta a kötelet; talán mert a gyilkoló gépezet kapacitása is véges volt…
A börtönévek után, hogy ne legyen közveszélyes munkakerülő, segédmunkás lett, a mészkőtéglagyárban lelt menedéket. Aztán a tíz nyelven beszélő, lehengerlő műveltségű ember barátai kijárták, hogy – szinte rejtve – kiadók alkalmi lektora lehessen. Így került a személyi igazolványa foglalkozás rovatába: „K. lektor”. És törhette a fejét a sűrű igazoltatásokkor a közeg: mi a fene lehet az a kálektor…? A járőröző fakabát ebből csak annyit vélt kiolvasni, hogy fontos ember lehet, és – jobb a békesség – inkább útjára engedte.
Egy idő után kegyelmet kapott, külsős kiadói lektorból ismét tanár lehetett, de arra vigyázott a hatalom, hogy ne a saját városában mérgezze a szocialista ifjúságot. Szobra, Nagymarosra száműzték, az ottaniak nagy szerencséjére. Szelleme, kisugárzása fölpezsdítette a környezetet. A városi lakása privát tudományos műhely, értelmiségi találkozóhely lett. És tiltás ide vagy oda, tanított mindenkit, aki a segítségét kérte. Magam nem lettem volna tanár a késztetés nélkül, amit a röpke találkozásainkkor tőle kaptam. Felejthetetlen útravalót adott. Ahogy sokaknak!
Sosem kesergett a sorsán. Nem beszélt gyűlölettel kínzóiról, a kegyetlenségükről ismert börtönőrökről, akikkel a találkozás csontig hatoló élmény volt. Ha egy foglárban az emberség csöpp szikráját meglelte, azt jó szóval honorálta. Bölcs derű szőtte át történeteit. Szabadulása után évekkel régi ismerősbe botlott: a márianosztrai börtön egyik jobb érzésű őrébe. Azonmód be is mutatta barátainak, így: „Ő volt a kedvenc smasszerem Nosztrán!” Istenem, mint tudott derülni a keserű emlékein!
A nosztrai börtönőrök, akiknek gyereke a szobi gimnáziumba járt, évkezdetkor szorongva lesték: látszott rajtuk a félelem, azt hitték, az egykori rab majd a gyerekeiken áll bosszút. Igen, bosszút álltam – mesélte később. – A legtöbbet hoztam ki belőlük! Nem egyet az országos tanulmányi verseny döntőjébe vezettem…
