„Minden nap tenni kell valamit a városért”

- Eseménydús gyermekkorom volt. Bonyhádon születtem, oda jártam gimnáziumba is. Nagyon hálás vagyok azokért az időkért, mert feszes követelményrendszer mentén kellett jó tanulónak lenni. Izgalmas időszak volt, sokat hozzáadott az alaptudásomhoz. Megadta az ember tartását, s ami különösen jó volt benne, hogy egész életet kínált. A mai napig nagy szeretettel járok vissza az osztálytalálkozókra.

Aztán következett a tanítóképző Szekszárdon, majd házassága révén Dunaújvárosba került.

- Németet kezdtem el tanítani a Kőrösiben, majd igazgató-helyettes lettem. Csak az alsó tagozaton ötszáz diák volt. A szervezési munkák, a szakmai irányítás és a logisztikai feladatok szerteágazóak voltak, mert sokszínű volt az iskola, és teljes embert kívánt. Vegyes formák voltak: iskolaotthon, hagyományos napközis osztályok, kislétszámú, fejlesztő osztályok. Ez is egy pezsgő időszak volt az életemben. Jó volt a kollegális légkör, számíthattunk egymásra, erőteljesen működött a kölcsönösség.

Aztán következett egy nagy váltás.

- Még a közoktatási időszak alatt okleveles humánszervező szakot végeztem a Pécsi tudományegyetemen. Jómagam szeretem látni, hogy vannak hosszú távú fejlődési pályák az ember előtt. A közoktatásban is vannak, de ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy egzisztenciálisan többre vágytam. Ezért az ipar irányába mozdultam el, mert adódott egy kiváló lehetőség. Az akkori DWA-nál folytattam személyzetfejlesztési főmunkatársként a pályámat, majd szervezetfejlesztési osztályvezető lettem. Ebben az időszakban szereztem meg a tudományos fokozatomat is. Mindig érdekelt, hogy miként zajlik a külföldi tulajdonú vegyes vállalatoknál az idegen nyelven történő kommunikáció, illetve, hogy a kommunikációs rendszerek vizsgálata hogyan történik multikulturális környezetben. Többek között lehetőségem nyílt kutatni a Metabnál is, de minden vezetőmnek köszönettel tartozom, mert ebben az inspiráló környezetben támogatták a tanulmányaimat. Ekkor érkezett a felkérés a vezérigazgató-helyettesi pozícióra is. Izgalmas, szép időszak és nagy munka volt. Amikor a privatizáció előkészítésére került sor, akkor a felsőoktatásban vállaltam munkát. Adtam órát a Károli Gáspár Református Egyetemen, a BGF-en, de több fantáziát láttam a dunaújvárosi felsőoktatásban. Mert itt az innovatív légkör és a családias jelleg akkor is megvolt.

István számára egy új éra kezdődött. A sikereket azonban nem adták ingyen. Az akkori DF-en fokozatosan bejárta a ranglétrát.

- A Tanárképző Intézetben kezdtem dolgozni, humánerőforrással kapcsolatos és módszertani tárgyakat vittem. Majd főiskolai docensből főiskolai tanár lettem, aztán tanszékvezető, kicsit később pedig intézetet alapítottunk (Déri János Kommunikációs Intézet). Igyekeztünk gyakorlatközpontú tudást adni a hallgatóinknak, modern technológiai háttérrel. Média-informatika volt az egyik szakirány, amit a mi kezdeményezésünkre fogadtak el az akkreditációban. Utána lett belőlem rektor helyettes, majd 2012-ben választottak rektorrá.

Az elmúlt öt év értékelése nem egyszerű. Minden siker, minden nagy eredmény összefogás révén született meg – mondta István.

- Először is leszögezem: olyan eredmény, ami csak nekem köszönhető, nincs. Olyanok vannak, ami sokunk munkája. Az első időszak huszárvágáshoz hasonlított. Elég sok ilyet kellett a munkám során alkalmazni. Még el sem foglaltam a helyem a rektori székben, máris érkezett egy államtitkár-helyettes, aki kifejezte szándékát, hogy integrálnak egy budapesti egyetemhez. Ezt nem nagyon szerettük volna. Ekkor jöttek a segítő szövetségesek: Cserna Gábor, dr. Dorkota Lajos, dr. Galambos Dénes, Dávid Ilona. Ma tudható: az egyik legnagyobb eredményünk az volt, hogy a dunaújvárosi felsőoktatás önálló maradt. A rektori céljaim eléréséhez elengedhetetlenek voltak a külső és belső szövetségesek. Három konkrét, markáns eleme volt a programomnak. Valamit kezdeni kellett a hallgatók lemorzsolódásával, ez lett a HASÍT projekt, amely kinőtte magát egy országos mintaprojektté. Ehhez társul egy szoftver, az AVATAR, amellyel tovább színesítjük az innovatív oktatási palettánkat. A 2012 előtti időszakban az infrastrukturális fejlesztéseket helyezték a középpontba, én viszont elérkezettnek láttam az időt a humánfejlesztések fókuszba állítására. Megfogalmaztam azt a célt is, hogy hozzunk létre egy integrált szakképző központot, hiszen érezhető volt, hogy a hallgatói létszámban változás áll be. A folytatás ismert, a Bánki középiskola beköltözött. Logikus lépés volt. Azt gondolom, méltóbb körülményeket nyújtunk, és az egymásra épülés is biztosított. A harmadik célkitűzésem, nagy álmunk volt, hogy elnyerjük az Alkalmazott Kutatások Főiskolája címet, de időközben megszületett egy új kategória, az Alkalmazott Tudományok Egyeteme. Ezt első körben sikerült elnyernünk. Feljebbléptünk. Ebben sok segítségünk volt, a szakpolitikától kezdve a várospolitikáig, a nagyobb megyei és országos összefüggésekig, és a vállalatvezetőkig. Mert kell egy masszív ipari háttér is, hogy megálljuk a helyünket. Egyedül semmi nem megy, ezt könnyen megtanulja az ember. Segítők, szövetségeket kellenek. Lojális kollégák, hallgatók és bizalom. Az újabb rektori programomat a biztos alapokon történő felfelé építkezésként lehetne aposztrofálni. Jó erős egyetemet szeretnénk építeni. A nemzetközivé válást is szorgalmazzuk, a keleti-déli nyitást folytatni szeretnénk.

István feladatai, a munkája egész embert kívánnak. De a családjával töltött idő, maga a kikapcsolódás, mint mondja: minőségi idő, quality time.

- Két fiam van, a 26 éves István, ő jogász. Budapesten dolgozik, önálló életet él. A 2 éves fiam, Bálint a születésnapomon született, április 14-én. Nagy öröm ez az érettebb apaság. Ő a hobbim gyakorlatilag. Igyekszem az intézményt teljes energiával vezetni. Ezért néha a családra jut kevesebb idő. Nehéz összehangolni. A lényeg, hogy amennyi időm van, az minőségi legyen. A következő 5 év sem arról fog szólni, hogy egy hobbit tudok magamnak felépíteni. Régebben édesapámmal jártam horgászni, ezek tartalmas időszakok voltak. Sajnos őt nemrég vesztettem el. Párom, Dóri, jelenleg Bálinttal van otthon, élvezi a gyereknevelést.

István édesapja bányász volt, 37 évet dolgozott a föld alatt.

- A selmeci hagyományőrzést és Dunaújvárost is ezért értem jobban, mint egy átlagember. Ide én hazajöttem. Élhető, emberléptékű a város, ahol az emberek közvetlenek, segítőkészek. Az egyik kollégám nézetét osztva vallom, minden nap tenni kell valamit a városért. Nem tudok elképzelni olyan jövőt, hogy ne dolgozzunk együtt a városvezetéssel, a várossal.