Drámai képsorok a neten: hangzavar, kétségbeesett nőt karol át egy lány, rémült harmincas férfi a fejét fogva mormol, talán imádkozik, körben aggódó emberek.
Hatalmas markológép földet emel ki a mélyből, odalent lapátos emberek valamiféle csatornagyűrű körül, egy tűzoltó kötelet hurkol és társának magyaráz, lámpát eresztenek le, a mélységet mérik, valaki lehet a föld alatt. A lapátosok megállás nélkül dolgoznak, a markoló is mind mélyebbre jut, de a kötél hosszából ítélve nem sokra mennek így. Odébb tűzoltók állnak körül egy tízéves-forma vékony fiút, magyaráznak neki, széles övet mérnek a derekához, rácsatolják, a lábára is pánt kerül, a fejére bányászlámpa. Készülnek.
A fiúcska arcán némi bizonytalanság, pedig közelednek az ő percei, az egyik tűzoltó megfogja a két vállát, erősen a szemébe néz, valamit mond neki, látszik, a szavainak súlya van, a fiú bólogat, a kérdésre válaszol, éppen úgy beszélnek egymással, mint férfi a férfival. Következik az akció. A kissrácot kézről kézre adva juttatják le a gödörbe, a csatornagyűrűhöz, a lábain hosszú kötelek, fölnéz a föntiekre, mosolyog, már nem látszik rajta se félsz, se bizonytalanság, pedig megrettenhetne a hangzavartól, mindenki idegesen magyaráz, ő még megkapja az utolsó instrukciókat, aztán irány a mélység.
A nyílás, amin le kell ereszkednie, alig szélesebb nála. Mit érezhet? Ahogy fejjel lefelé egyre alább eresztik, vajon hatalmába keríti-e a pánik? Nem tudni, és alighanem később se tudjuk meg, nem fogja elmondani, hogy félt, pedig ki nem félne egy ilyen helyzetben, de nem ez a lényeg, hanem aminek percek múlva tanúi vagyunk: húzzák fölfelé a kötelet, előbukkan két lábfej, aztán a pipaszár lábak, a fiúcska törzse, a karjai – és azok végén egy picike, ijedt gyermek. Végre kint!
Éljenző emberek, könnyező szülők, szemük sarkát törölgető lapátosok, meg a tízéves-forma kisfiú. Már mosolyog, fogadja az elismerő szavakat, öleléseket. Nem tudunk meg sokat róla, csak annyit, hogy Krisztián, valahol a Zsil mentén, a román alföldön, Dolj megyében lakik. Ott kellett a félelmét leküzdve a föld alá ereszkednie, hogy kimentsen egy nála sokkal kisebbet, aki mindenkinél jobban félt, de már a mentősök gondos kezei között van, hamarosan indul vele a mentőhelikopter a kórházba. Mi meg őrizzük a menekülése képeit. Meg azt a három szót, amit egy ismeretlen internetező az élmény hatására leírt: Igazi férfi cselekedet.
Nemrég a világ kosárlabdasportjának nagy alakja, a litván Šarūnas Jasikevičius sajtótájékoztatót tartott. Valaki megkérdezte: hogy történhetett, hogy a csapat kulcsjátékosa inkább a fia születését választotta egy fontos meccs helyett, mire a sztáredző: Én engedtem el. Az újabb kérdés: Tehát Ön szerint ez normális, hogy egy játékos nincs ott a csapatával az elődöntőben? Jasikevičius visszakérdezett: Mondja, vannak gyermekei? Na, majd ha lesznek, megérti, fiatal barátom! Mert az a legfontosabb az emberi életben.
Hétvégén gyermeknap. Legyen a kicsiknek sok örömben része. És sok figyelemben.
