Különös hangot hallott. Szokatlan, ijesztő morgást. Mi lehetett az? Nem jött rá. Aztán a jelenésnek vége, az a valami elment. Csöndet és talányt hagyott maga után. Félelmet is, bár az erős ajtó biztonságot jelentett. De mi adta a hangot? Tán medve?
Csak állatkertben találkozott eddig mackóval. De ki tudja, ki-mi jár errefelé éjnek idején. Lánya beautózott Somlyóra a barátaihoz. Egyedül volt hát a székelyek szent hegyén, egy erdészlakban. A titkokkal teli Erdélyben egy ilyen élmény misztikus tartalmat kap.
Délután egy zarándokcsapat kért tőle eligazítást, hol tölthetnék meg a kulacsaikat. A csíkmadarasi állatorvos portáján megtehették, került hozzá frissen sütött pogácsa is. Nem meglepő, a vándorok, akik kitartóan vonulnak Csíksomlyó felé, hogy részesei legyenek a nagy pünkösdi lélekközösségnek, bármely portán kaphatnak vizet, jó szót, kenyérlángost, vagy ami épp kibújt akkor a sütőből.
Lélekközösség – ezt a szót az új ismerősöktől hallotta akkor, a kis Réka és az ötéves Kincső szüleitől. Mert, mint mondták, ők nem felekezeti alapon jöttek össze, hanem az interneten szerveződtek csapattá. Évről évre toboroznak, így jön össze a színes társaság. A kényszerűségből otthon maradottak is velük vannak, gondolatban persze, őket, a „tűzhely őrzőit” fehér szalagok képviselik. A szalagokat a szokásrend szerint felkötik a zarándokbotra. Így lesznek az otthoniak is lélekben Somlyón, a két hegy közti Nyeregben, ahol a Hármashalom-oltárnál százezrek előtt zajlik a szertartás. Ahol százezrek éneklik majd az ősi Mária-himnuszt és mondják a megerősítő fogadalmat.
De térjünk vissza a Madarasi-Hargitára, az erdészlakba, ahol emberünk a neszeket füleli, medve, ha volt is, már elment, most csönd van. Ilyen mély csöndet legutóbb egy húsvéti virrasztáskor élt át a Pilisben. Ott, ahová ütemes dobszó hívta az embereket. Végigjárták a Csillagösvényt. Átélték a borzongatóan szép szertartást a szabad ég alatt. Hazafelé készülődött. Valaki megkérdezte: nem marad éjszakára? Maradt. Lobogó tűz mellett virrasztottak a hegyen, a roppant sziklafal tövében, mígnem beértek húsvét vigíliájába. Rájuk köszöntött nagyszombat, Krisztus keresztje alatt.
Most a Hargitán éri majd a hajnal. Addig van még pár óra. A kandallópárkányon könyvek. A madarasi állatorvos unaloműzőnek készítette oda, bár azt mondta, ott fönt sosincs unalom, csak a hegy hangjait kell figyelni. Az egyik kötet címlapjáról süt a vörös felirat: Hazáért! A trianoni országcsonkításra emlékeztet Gárdonyi, Kosztolányi, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Babits és mások. Eljut Karinthy Frigyesig, az írótól szokatlan stílusú levélig, amit a fiának szánt. Így zárul: „… valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Trianon gyásznapja és pünkösd ünnepe az idén egybeesik.
