Nagyon rosszul érzik majd magukat a jövő hét péntekén az iskolafolyosók. Meg az osztálytermek. Tőlük idegen csönd szakad rájuk.
A csütörtökkel vége az iskolaévnek, megszűnik a nyüzsgés, a zsivaj, pedig az a termek, folyosók életeleme. Őszig hibernált állapotban várnak. Csak a gyerekek emléke járkál a falak közt.
Azt mondja a kisebb lányom, ahogy telik az idő, mind gyakrabban gondol az egykori iskolájára, a régi tanáraira. Felidéz egy évekkel ezelőtti történetet. Mielőtt belekezd, címet is ad neki: Egy pofon ára.
Évfordulós ünnepség volt. A megemlékezés méltó módon zajlott. A suli három vagánya viszont unatkozott. Gonosz játékot találtak ki: hátul, a többiektől takarva elkezdték ismételgetni azt, amit a szónok – az iskola hajdani diákja, mellesleg neves szobrászművész – mondott. A közel állók persze röhögtek. Az ünnepség majdnem botrányba fulladt.
Osztályfőnökük elszámoltatta a tetteseket. A hangadó flegmán vigyorgott, majd ezzel támadt neki: „Mit hőzöng, legalább életet vittünk a dögunalomba.” A tanárnál elszakadt a cérna. Kiosztott egy-egy fülest. Aztán a tanári szoba csöndjében összecsomagolta a holmiját. Tudta, mi vár rá. Győztek azok, akik miatt némelyik iskolában eredményesen tanítani szinte lehetetlen. Húsz év szolgálat után az ő karrierje bevégeztetett.
A történetnek itt vége is lehetne, de nincs.
A kisdiákok lázadtak. Sokan sírtak. Másnap az osztály háromnegyede tiltakozásul nem ment iskolába. Köztük volt az egyik érintett is, azt mondta: megérdemelték a pofont. A sztrájkkal persze semmire se mentek. Tudták ezt a gyerekek, mégis, a szeretett tanáruk mellett a „lábukkal szavaztak”.
Amikor elcsitultak a hullámok, az igazgató asszony bement az osztályfőnöki órára. Két mondatot mondott: „Tudjátok, hogy ami történt, azt nem nézhettük el. De igazságérzetből mindenkinek jeles!”
