Vasárnap, délelőtti béke, nyugalom. Derűs idő. Úton vagyok. Túl korán érkezem egy találkozóra, megállok hát Kápolnásnyéknél. Nézelődöm. Előttem a tó megnyugtató látványa. Az autórádióból vasárnapi mise hangjai szólnak. Hallgatom.
Vége a közvetítésnek. Indulnék tovább, de megcsörren a telefonom. Szervusz, kérlek – mondja kissé fenyegető hangsúllyal ismerősöm, és azonnal a lényegre tér: Naaagyon meglepődtem az iménti üzeneteden. – Haha, derülök, én ma őt nem hívtam, üzenetet se küldtem. Se neki, se másnak. Ám a jóember csak köti az ebet a karóhoz: de igen, csörgött a telefonja, fölvette, egy miserészletet hallott, ének, aztán prédikáció… és kétségkívül az én telefonomról jött a hívás. Mondd – szögezi nekem a kérdést, hangjában szigor –, mire akartál célozni azzal a szöveggel, hogy „én a bűnösökért jöttem”… vagy valami ilyesmi. A fülem kettéáll a csodálkozástól. Lám, milyen különös egy metafora ez, amit küldtem… vagyis hát, amit nem küldtem.
Derengeni kezd valami. Visszaidézem a miseközvetítésben hallottakat. A Szent Márk könyvéből vett napi evangélium azt a történetet beszéli el, amikor Jézust megróják a farizeusok, hogy vámszedők és gonosztevők közt időz, mire azt válaszolja: a beteg lelkeknek van szüksége gyógyításra, így nem az igazakat hívja magához, hanem a bűnösöket.
Szóval ez lett volna a célzás, ha célozgatós lennék. De nem vagyok – nyugtatom meg ismerősömet –, olyannyira nem, hogy sok bajom adódik a fekete-fehér fogalmazásból a sanda üzenetek helyett. Az viszont rejtély, hogy a mise hangjai az autórádióból miképp vándoroltak hozzá. Nézem a telefonom: tényleg jelez egy hívást, pedig senkit nem tárcsáztam. Alighanem az történt, hogy a zsebemben lapuló telefon mocorgás közben megnyomódott, önállósította magát s tárcsázta a névlistában az elsőt. Ismerősöm neve történetesen A-val kezdődik…
Magam elé képzelem ábrázatát, az apró gombszemeit… olyan fürkészően tudott mindig nézni, mintha valamit várna, valamire számítana. Sokszor szembesültem ezzel a tekintettel, a belőle áradó gyanakvással, bizonytalansággal. Titkot hordozó ember néz így. Amióta ismerem élete szégyenletes dolgát, a kézfogását is próbálom elkerülni.
Hogy mi a bűne, az a ’70-es évekbe vezet vissza. Egy tekintélyes tudós könyvet írt a hatalom által gyűlölt Németh Lászlóról. Ez a gombszemű, „mire akartál célozni” emberke a pártlapban rettenetes kritikát közölt a műről; egy barbár, elfogult, leszámolásszerű recenziót. Különös kéjjel vágta tollát a Németh-életmű kutatójába. Tán a féltékenység munkált benne, mert tudta, hogy soha nem léphet nyomába a megalkudni képtelen, egyenes tartású, nemes jellemű, kivételes műveltségű embernek. Akit az utolsó polihisztorok egyikeként övezett tisztelet.
A könyvrecenzió valójában politikai kivégzés volt. A tudóst azonnal kirúgták állásából. A likvidálót sokan megvetették… de hát a múló idő feledteti a régi bűnöket. Egy kiváló irodalomtörténész megkérdezte A.-t, miért írta „azt a förtelmet”. A válasz rövid volt: Hétszáz forintért.
