Aki már életében legendává lesz, annak titkát sokan szeretnék megfejteni. Elolvastam mindent, amit lehet, de sokra nem jutottam, csak arra: nincs titok. Borovszky Ambrus egyszerűen – önmaga volt, hétköznapi figura, miközben az évek során a tekintély jelképe lett.
Tejes legény – mondták a fiatal munkásról társai. Mert nem kocsmázott. A tejes bögre sokszor volt kezében, a fröccsös pohár nagyon ritkán. Mégis, ha kellett, vezérigazgató korában is leült a kockásabroszos asztalhoz, az emberei közé. És „emberének” tartotta a gyáróriás összes dolgozóját. Mégis lenne hát titok? Ha igen, ez az: a munkásszolidaritás, ami megmaradt benne nagyhatalmú vezetőként, majd miniszterhelyettesként is.
Ma épp 105 éve, hogy Érden megszületett. Sok helyütt augusztus elsejét jegyezték születésnapjaként, mígnem Miskolczi Miklós fellelte az érdi katolikus templomban a keresztelése dátumát: július 30. Márpedig megkeresztelni nem lehetett két nappal a születése előtt… Iparos édesapjától a tisztességes munka becsületéből kapott mintát. A hat elemi után a Lipták-, majd a Ganz gyárban tanulta ki az öntőmesterséget. A jó eszű fiatalemberre aztán 1948-ban felfigyel a pártvezetés: „kiemelik”, a Kohóipari Központba rendelik vezetőnek. 1950-ben Pentelére delegálják. Az építkezés irányítójaként végigküzdi az indulás nehéz időszakát. Három év múlva a Sztálin Vasmű irányítója lesz. Tekintélyes elődjéről 1986-ban így beszélt Bertha Bulcsúnak: „A két ember között, Sebestyén János és köztem óriási különbség van. Ő egy budapesti mérnök, mint tervezőmérnök dolgozott már. Sebestyén János kiemelkedő figurája volt akkor ennek az iparosításnak. Kiváló képességű embernek tartom ma is. 1936-ban végzett Brünnben. (…) Én már kezdtem fölszedni annak a tudásnak az alapjait, ami szükséges ahhoz, hogy valaki iparvezető legyen. 1953-ban, amikor már a Nagy Imre politikának a szele fújt, Sebestyén János leült velem este a vendéglőben. Akkor az volt a divat, hogy úgy általában nyolcig-tízig szoktunk dolgozni. Leültünk az étterembe vacsorázni, és azt mondja, te belejöttél már itt a dolgokba, most már elviszed egyedül. Ettől én nagyon megijedtem. Mert egy erős emberrel jó dolgozni, aki nem csinál napi ezt azt amazt, de a háta mögött áll az embernek. Nekem nagyon segített az a tudat, hogy Sebestyén János mögöttem áll. Sebestyén akkor elment Czottner Sándor mellé miniszterhelyettesnek, ahol megkapta az elektromos területet. Ott is nagyot alkotott. Sztálinvárosban én egyedül maradtam.”
Nos, egyedül maradt, de jól vizsgázott. Attól fogva az élete semmi máshoz nem kötődött, csak a gyárhoz: hiába került 1962-ben miniszterhelyettesi pozícióba, két év után visszakönyörögte magát Újvárosba. Számára a vasmű az életközpont, ahogy pár éve fogalmaztam: a lélegeztető gép – betegség nélkül. Időközben gazdasági-műszaki akadémiát végzett, de a mesterség így is, úgy is a kisujjában volt. Nem a papír, a kötelező „flepni” tette naggyá, hanem a szakmai kíváncsisága.
Szigorú gyárparancsnok volt, de mindvégig igazi munkás-érdekképviselő. Minden döntését megfontolta, ám mert kockáztatni is: amikor látta, hogy a vasmű fejlesztési terve az 1954-es határidőre nem valósul meg, tudta, az ő feje lehet a tét. Mégis, amikor a politikusok a beruházás lassítását határozták el, ő ezt elszabotálta: az állagmegóvásra tartalékolt pénzt újabb fejlesztésre fordította. Ha kudarcot vall, aligha kerülhetett volna el egy koncepciós pert. De győztesnek született. Miskolczi Miklósnak azért később megvallotta: esténként várta, hogy jön érte az ávósok lefüggönyözött autója, a fekete Pobjeda.
Borovszky Ambrus várost épített, vasművet irányított – és nagyhatalmú főnökként sem felejtette el, honnét jött. Az utolsó munkás-arisztokrata volt. Beosztottjai tűzbe mentek érte. Ő is az embereiért. Mindvégig a fogadott városához kötődött, egészen 1995-ig, amikor – ahogy egyszer írtam – „az égi kohókhoz igazolt…”
