Ma délben is, mint 1456 óta mindig harangszó emlékeztetett bennünket – és egész Európát – a magyar hadtörténet kiemelkedő eseményére: a nándorfehérvári diadalra. 561 év telt el azóta. Ennyiszer 365 napon, vagyis 204 ezer 765 alkalommal adták hírül a templomok harangjai a győzelmet.
Ez a szám, ha nem is egészen pontos, de a lényeget fedi. Hogy miért nem lehet pontos, az kiderül, ha a közhiedelmet a valósággal szembesítjük. Úgy tartja az emlékezet, hogy III. Callixtus pápa a győzelem hírére rendelte el az emlékeztető harangszót. Valójában a rendelkező pápai bulla már három héttel a győzelem előtt megszületett – és azt volt hivatott segíteni, hogy a magyar seregek sikerrel állják útját a török áradatnak.
Nándorfehérvár – a mai Belgrád – erődítménye évszázadokig Európa legnagyobb ilyen építménye volt. A kontinens egyik kapuja. Megvédése nem csupán magyar-, hanem össz-európai érdek is volt. Június végén sorakozott fel a többszörös túlerőben lévő török sereg a vár előtt. Július elején indult meg a támadás. Véres küzdelemben telt el három hét. Az akkori idők legkorszerűbbnek, legfélelmetesebbnek tartott török hadereje 21-én már bevette a külső várat, és végső csapásra készült. De a másnap a vereségüket hozta el.
Egy fiatal kutató, Kispál Richárd így összegzi a hosszú harc előzményeit és kimenetelét: „A törökkel szemben a küzdelmet a korábbi kormányzó, a térség védelmét magára vállaló Hunyadi János vezette, valamint rendelkezésre álltak még a Kapisztrán János által szervezett magyarországi keresztes seregek, illetve lengyel, cseh, moldvai és szerb csapatok is. Így II. Mehmed százezer fős seregével a Szilágyi Mihály várparancsnok által irányított néhány ezer fős védelem, valamint Hunyadi zsoldosai (12 ezer fő), később pedig a segítségükre érkező Kapisztrán vezette tízezer fős sereg állt szemben, tehát a törökök óriási túlerőben voltak, azonban stratégiailag a védők kedvezőbb pozíciót birtokoltak. Az ostrom váltakozó sikerrel zajlott, a török rohamait a védők nehezen tudták visszaverni, míg az hajólánccal igyekezett lehetetlen pozícióba hozni a magyar seregeket, az utánpótlástól elvágva őket. A védők hősies helytállása és a hajólánc sikeres áttörése révén a magyar erők július 14-ét követően egyesülhettek, a döntő csatára pedig július 21-22-én esett sor. A török támadást visszavervén július 22-én a végső rohamban a felmentő sereggel kiegészült védők szét tudták választani a török derékhadat, s felmorzsolva az ellenséges erőt meghátrálásra kényszerítették a török csapatokat. Nándorfehérvár keresztény kézen maradt, egészen 1521-es elestéig oltalmazva a Magyar Királyságot, egy időre pedig eltántorítva a birodalmat a magyar állam elleni támadástól.”
A döntően magyar védősereget kis számban ugyan, de a már említett lengyel, cseh, szerb harcosok mellett bolgárok, sőt még albánok is erősítették, így lett – ha szimbolikusan is – közös európai üggyé Nándorfehérvár megtartása, így az ország és a kontinens évtizedekig való megvédése. A győzelem 555. évfordulóján, 2011-ben törvényhozásunk országgyűlési határozatban nyilvánította emléknappá július 22-ét. A határozat preambulumában olvasható: „Ez a nap nem csupán a nemzetnek, hanem a keresztény Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiságnak, önfeláldozásnak, emberi helytállásnak, az európaiságnak, európai összefogásnak és a kereszténységnek máig élő példaképe. Erre a győzelemre emlékezik azóta minden keresztény templom déli harangszója.”
