Mennyire más vezényszót olvasok a közösségi portálon! Csak torokra menj! – írja egy „névtelen”, hevesen biztatva a másikat, aki válogatott szidalmak és fenyegetések mérgezett nyilaival épp vitapartnerére ront. A vehemens fickó mindent belead, elképzelem, ahogy vérben forgó szemmel a monitorra mered, vadul püföli a klaviatúrát, van itt minden, amit az újságpapír már nem bírna el, a másik hozzászóló kedves mamáját sem kíméli, az ősi foglalkozással összefüggésben idéztetik meg a mutter, aki, szegény, bizonyára nem is internetezik, így szerencsére mit sem tud erről.

A verbális toroknak esés ugyan vérrel nem jár, nem is ez a lényeg; csak az a világ, ami itt szimbolikusan megjelenik. A kíméletlenség. Nemrég jó ismerősöm posztjára írtam: csodálom a türelmed! Azzal kezdődött, hogy ő földobott egy labdát – közreadta gondolatait valamiről, jött is néhány okos hozzászólás, de nemsoká elszabadult a pokol: valaki primitívre váltott, hetet-havat összehordott, a végén kierőszakolt figyelem gyümölcse megtermett. Káosz, anyázás – és hol voltunk már a témától…

Napi élményem ez, meg nem lepődöm, csak az időt sajnálom, amit efféle tapasztalásra fordítok. Inkább olvasok helyette; például egy réges-régi, kudarcba fulladt kísérletről. Idestova fél évszázada történt: augusztus volt, a diákoknak a nyári semmittevés ideje, amikor egy érdekes munkahirdetést olvashattak sokan, s azonnal jelentkeztek is. Fizikai és pszichológiai teszteknek vetették alá őket, kiválasztották közülük azokat, akik kellő lelkierővel bírnak, de nem erőszakosak, és a múltban nem követtek el semmilyen bűncselekményt. Huszonnégy kiválasztott költözhetett be a híres Standford Egyetem egyik épületének alagsorába. Két hetes kísérletre vállalkoztak napi tizenöt dollárért. Már csak odabent tudták meg, mi lesz a dolguk. Szerepjáték: az egyik csoportnak börtönőröket, a másiknak rabokat kellett alakítania. Mi sem könnyebb ennél, gondolták…

Az ötletgazda, Zimbardo professzor azt nyilatkozta: „Ezt egy egyszerű, drámai demonstrációnak szántam arra, hogy az emberi viselkedésre miként hat egy adott helyzetben a hatalom, vagy annak hiányérzete. Úgy gondoltunk, írunk róla pár tanulmány, és továbblépünk.” Hát nem így történt. A „játék” már az első éjszakán eldurvult. Egyre vadabb dolgok történtek. „Átlépték azt a pontot, amikor már nem a cellák, hanem a résztvevők elméje határozta meg a börtönt, a rabok mozgásterét” – mondta a professzor. A lelki terror, a kegyetlenkedés hihetetlen méreteket öltött. A rabok többsége szellemileg összetört, apátiába zuhant.

Hat nap múlva a dolognak véget vetettek. Soha többé nem engedtek ilyen emberkísérletet. Ma megteszi ezt a közösségi portál. A vitafórumok kitermelik a maguk „börtönőreit”.