Csak torokra menj!

2017. augusztus 12. (szombat) 9:24 - Várkonyi Balázs

Gyerekek játszanak a közös udvaron. Játékfegyverrel vadásznak egymásra, kis labdák repülnek, a megcélozott menekül, közben visszakiált: lábra ér, arcra nem! A szivacslabdák persze az arcon se okoznának sérülést, még a földre pottyanva se igen tudnak fölpattanni. De vigyáznak egymásra.

Mennyire más vezényszót olvasok a közösségi portálon! Csak torokra menj! – írja egy „névtelen”, hevesen biztatva a másikat, aki válogatott szidalmak és fenyegetések mérgezett nyilaival épp vitapartnerére ront. A vehemens fickó mindent belead, elképzelem, ahogy vérben forgó szemmel a monitorra mered, vadul püföli a klaviatúrát, van itt minden, amit az újságpapír már nem bírna el, a másik hozzászóló kedves mamáját sem kíméli, az ősi foglalkozással összefüggésben idéztetik meg a mutter, aki, szegény, bizonyára nem is internetezik, így szerencsére mit sem tud erről.

A verbális toroknak esés ugyan vérrel nem jár, nem is ez a lényeg; csak az a világ, ami itt szimbolikusan megjelenik. A kíméletlenség. Nemrég jó ismerősöm posztjára írtam: csodálom a türelmed! Azzal kezdődött, hogy ő földobott egy labdát – közreadta gondolatait valamiről, jött is néhány okos hozzászólás, de nemsoká elszabadult a pokol: valaki primitívre váltott, hetet-havat összehordott, a végén kierőszakolt figyelem gyümölcse megtermett. Káosz, anyázás – és hol voltunk már a témától…

Napi élményem ez, meg nem lepődöm, csak az időt sajnálom, amit efféle tapasztalásra fordítok. Inkább olvasok helyette; például egy réges-régi, kudarcba fulladt kísérletről. Idestova fél évszázada történt: augusztus volt, a diákoknak a nyári semmittevés ideje, amikor egy érdekes munkahirdetést olvashattak sokan, s azonnal jelentkeztek is. Fizikai és pszichológiai teszteknek vetették alá őket, kiválasztották közülük azokat, akik kellő lelkierővel bírnak, de nem erőszakosak, és a múltban nem követtek el semmilyen bűncselekményt. Huszonnégy kiválasztott költözhetett be a híres Standford Egyetem egyik épületének alagsorába. Két hetes kísérletre vállalkoztak napi tizenöt dollárért. Már csak odabent tudták meg, mi lesz a dolguk. Szerepjáték: az egyik csoportnak börtönőröket, a másiknak rabokat kellett alakítania. Mi sem könnyebb ennél, gondolták…

Az ötletgazda, Zimbardo professzor azt nyilatkozta: „Ezt egy egyszerű, drámai demonstrációnak szántam arra, hogy az emberi viselkedésre miként hat egy adott helyzetben a hatalom, vagy annak hiányérzete. Úgy gondoltunk, írunk róla pár tanulmány, és továbblépünk.” Hát nem így történt. A „játék” már az első éjszakán eldurvult. Egyre vadabb dolgok történtek. „Átlépték azt a pontot, amikor már nem a cellák, hanem a résztvevők elméje határozta meg a börtönt, a rabok mozgásterét” – mondta a professzor. A lelki terror, a kegyetlenkedés hihetetlen méreteket öltött. A rabok többsége szellemileg összetört, apátiába zuhant.

Hat nap múlva a dolognak véget vetettek. Soha többé nem engedtek ilyen emberkísérletet. Ma megteszi ezt a közösségi portál. A vitafórumok kitermelik a maguk „börtönőreit”.

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.