Kései a felismerés: sokkal, de sokkal többet kellett volna a gyerekeivel lennie! A hiányképzés az alaposságával kezdődött. Csak a teljességhez közelítőt fogadta el önmagától. Sokat dolgozott. Gázkitörésre ment, a katasztrófahelyszínről, a téli, fagyos pusztáról nap mint nap tudósított, nem vacillált, pedig tudta, hosszú menet lesz.
Hetekig csak kétszer tudta megölelni másfél éves kisfiát, aki nagy szemeket meresztett, látva apja elgyötört arcát, érezve kabátja gázszagát. És a hasonló, kétkedést sem tűrő feladatvállalás – csak a dolgok fele. A további ötven százalék: a mások helyett is sokszor magára vett felelősség.
Pedig javában tartott még a ma „puhának” titulált diktatúra. De ő a szerkesztőségi értekezleten Sartre „valaki néz” effektusát citálva utasította el a rangban fölötte álló idősebb kollégák féltékenység szülte támadását. Tekintélyt nem ismerve kereste az igazságot. Két ifjú munkatársával rendre érdekvédő csatába indult, majd a „harcmezőn” körülnézve azt látta, már megint egyedül van. Sok év után kiderült: a hétpróbás provokatőrtől, a sunyi besúgótól nem várhatott volna többet. De az a másik? Na, őt mindig is az opportunus szürkeség jellemezte, elvbarátainak ez igen tetszett, később főszerkesztőévé is kreálták. De megbukott. Az akkori miniszterelnök, aki előtt sokat hajbókolt, csak gyávának nevezte.
De térjünk vissza makacs emberünkhöz. A hatalom kritikusa volt. Csökönyös ellenzéki. Akkor rúgták ki először az állásából. A kilencvenes évekkel jött fordulat után se változott igazságkereső karaktere, mégsem élte meg tragédiaként, amikor emiatt mellőzték. Csak hát a gyerekek! Rájuk mind kevesebb ideje jutott, mert a felszínen maradásért kellett küzdenie. Meg elvekért.
A minap iratok közt kutakodva kezébe akadt a rokon kislány, Eszterke rég írott levele. Annak tartalma felidézte egyik olvasmányélménye, a bölcs székely, Tamási Áron Intelem című novellája részletét: „… másnap reggel, amidőn mendegéltünk hazafelé, a nap is elszomorodva ragyogott az őszi mezőkön. S úgy tetszett nekem folyton, mintha előttem, atyámon és anyámon kívül, még mendegélt volna valaki, a megszomorodott őszi fényben. S ment is, maga az intelem, kiszállva e történetből.”
Na, az ő „történetéből” is mindig kiszállt minden intelem. Eszterke így fogalmazott: „Hisztek eszmékben, halálra dolgozzátok magatokat, folyton idegesek vagytok, veszekedtek. Aztán meghaltok. És a gyerekek majd csak arra emlékeznek – mert a rossz emlékek nehezebben felejthetők, mint a jók –, hogy volt egy apjuk meg egy anyjuk – akiket sokan szerettek és sokan utáltak –, akik hittek eszmékben, folyton dolgoztak, idegesek voltak, veszekedtek. Aztán meghaltak.
És ha így folytatjátok, biztos vagyok benne, hogy akármennyire a hazaszeretetre, a magyarságtudatra nevelitek Őket, nem lesznek a követőitek, mert kiábrándultak lesznek.”
Igen, ma már késő, és legfeljebb egy másik intelemmel vigasztalódhat, amit egy bölcs asszony mondott, jó régen: Az ember vagy igaz embernek szegődik, vagy cukorkaárusnak.
