Na, már megint egy provokatív cím! Akárcsak a múlt heti: „Ledönteni a Martinászt!” Igen, ez a piszkos provokáció jelent meg oldalunkon. Botrány!
És gyalázatos cikkem nem csupán ennek a hírneves szobornak a lerombolására biztatott, hanem a hasonlóképp Somogyi József-alkotás, az Aratók elemésztésére is.
És mi mindenre még! A Római Kőtár feldúlására, a romkert beszántására, a szocreál stílusú házak lebontására, a rossz emlékű idők jelképei, mint a Domanovszky-freskó és a munkásmozaik eltüntetésére, utcanevek eltörlésére, a város kultúrhistóriájának megtagadására, korszerűtlen művek és alkotóik könyvtárból való száműzésére, mi több, könyvégetésre.
Ez tényleg tarthatatlan. Nem véletlen, hogy a fészbukon ilyen indulatos kommentek jelentek meg, betűhíven idézve: „Agybeteg állat huzzon a francba! A múlt is a jelen része! Rombolni nem építeni! Ez a város az enyím igy szeretem!” Tizenegy hozzászóló fogalmazott meg hasonlókat.
Bevallom, első indulatomban én is ilyeneket fogalmaztam volna a hozzászólók helyében – már ha nem olvastam volna a saját írásomat, annak is a bevezetőjében lévőket, miszerint a nyugati templomrombolás, az amerikai történelmi szobrok és zászlók elpusztításának mintájára mi is igazodjunk a „korszellemhez”. És bontsunk, romboljunk. De mert olvastam jegyzetemet – hát persze, hisz’ én írtam –, értettem saját magamat: rámutatni arra, milyen csapdába esnénk, ha egy beteg kordivatnak meg akarnánk felelni. De nem akarunk. Nem fogunk. Az azért vigasztal, hogy a tizenegy kommentelőn túl akadt egyetlen egy, aki pontosan értette a szándékomat. Gábor ezt írta: „A cikk 100% irónia.”
Az "érem" másik oldala
Három éve közlöm e hasábokon a tárcáimat. Sokszor írtam a város nemes múltjáról, veretes hagyományrendjéről, értékké nemesedett építészetéről, kulturális kincseiről, alkotóiról, köztéri szobrairól – ezek sorában két kedvencemről, az Aratókról és a Martinászról is. Utóbbiról egy éve ezt: „És akkor vegyünk egy újabb szempontot: a szimbólum erejét. Kétségtelen, hogy a város karakterét legjobban a Martinász jeleníti meg. Ez a szobor leegyszerűsítve: történeti összefoglaló. Jelképhordozó. Dunaújváros védjegye. (…) Az 1960-ben avatott Martinász lett az a szobor, amelyet »kiemelkedő, korszakjelző« műként értékelt a művésztársadalom. Pedig évekig senkinek se kellett ez a mű. 1953-ban már kész volt, de más városok vezetői nem látták eléggé »hősi« sugallatúnak. Valóban – Somogyinak esze ágában sem volt szocreál »munkáshőst« formázni. Egy hús-vér ember hiteles alakját mintázta. Olyan munkásét, aki dolgozik, s a munka végén akár fáradtnak is lehet láttatni… A mester korszakos művet alkotott. Az akkori vonalas városvezetés túllépett önmagán, amikor a rendhagyó Martinászt fölvállalta. Azóta is a település ikonikus szobra. Városteremtő iparának szimbóluma.”
Hát ennyit arról, hogy rombolásról – vagy épp az ellenkezőjéről: értékőrzésről szólt-e ironikus jegyzetem… Szegjük be a polémiát a halhatatlan római vígjátékíró, Plautus bő két évezrede kelt szavaival: Sapienti sat.
